7. rész

       A szempár tulajdonosa – Vincent Rivera, vérfarkas, a csapat főnöke, és az egyik „alapító tag” mindenféle köszönés és magyarázat nélkül csak bemasírozott, és leült az üres székre, Rio mellé. Salime mögötte jött be, egy poharakkal teli tálcával a kezében..

       - A francba, Vin! Legközelebb a fejed veszíted el, de onnan már nem lesz visszaút! - dorgálta a másikat miközben ő is ismét leült. Háááát, igen, ha lefejezik, akkor kampec. Ez megmagyarázta a fickó felkötött kezét is, ami úgy tűnt, egy gyorsan elkészített, átmeneti kötés lehetett.

       A válasz csak egy morgás volt.

      A többiek megpróbálták kikérdezni, hogy mi történt, de úgy tűnt, túl sok mindent nem tudhattak meg tőle, és igazság szerint Rochelle figyelmét nem is a beszélgetés kötötte le...

      Hanem sokkal inkább a lenyűgöző szemekhez társuló napbarnított bőr, sötét haj, ami néhol rakoncátlanul a homlokára lógott, határozott vonások és állkapocs, és a fekete póló által fedetlenül hagyott részeken húzódó izomkötegek. A sok különböző illat közül is kivette azt az új sötét, fűszeres beütésűt, amit már távolabbról is megérzett. Ééés igen, a nyakára pillantva meglátta azt a hosszú heget, amiről Rio csak annyit mondott, hogy ne stírölje, mert „érzékeny pont”. Furcsa, azt gondolta, hogy majd taszítani fogja a látvány, deee … nem így lett. Összességében nézve nem mozicsillag stílusú volt, de amolyan férfiasan - nagyon – nagyon – szexi, amitől a lánynak...

     Egy torokköszörülés riasztotta fel a gondolatmenetéből.

     - Örülnék, ha most kifáradnál a szobából, amíg ezt megbeszéljük, cicám. - mondta Vin, kissé rekedten és már-már gúnyosan, még mindig úgy nézve rá, amitől kirázta a hideg. - Lehetőleg hallótávolságon kívülre.

     - Mielőtt felhangzott volna egy pár „de” és „máskor nem...”, Vin hozzáette ezt: 

    -  Most így lesz, és kész. Nincs vita. Rohadtul szeretném ezt minél gyorsabban lezárni. Ha jól tudom, nektek is dolgotok van...

    Na jóóó, valaki morci hangulatban van...de ezt azért nem várta volna... Azonban ha így akarta, hát legyen így... Ne szerezz az első nap rossz pontot meg minden.

    Ezért Rochelle - egy „jól van, megyek már” stílusú megjegyzés után – felemelt állal, és egyenes tartással, nem nézve senkire, kiment. Salime még gyorsan utána kiáltott, hogy nyugodtan menjen le a bolthoz, így a lépcső felé vette az irányt.

Tizenöt perc múlva Rochelle már minden kis ingóságot megnézett a polcokon, persze óvatosan. Nem tudott mit kezdeni magával a nagy izgalomban, amitől igazából nem is figyelt teljesen a „termékek” titkaira. Először nem bírta megállni, hogy ne hallgatózzon, de innen tényleg nem hallott egy szót se, még az ő füleivel sem. Inkább fel-alá járkált. Igazán szerette volna, ha a befogadása mellett döntenének.

Ez elég szánalmasan hangzott. Nem egy háziállat vagy, az Isten szerelmére!

Khmm, nyilván nem dőlt volna össze a világ, ha végül mégsem maradhat, de valóban megkedvelte a csapat jó néhány tagját, még ha nem is mind volt vele olyan rendes első látásra. Végül odáig jutott, hogy gondolatban végigfutott azokon amit eddig tudott a többiekről... ami nem volt túl sok, tekintve, hogy nem mondhattak bővebb információkat, amíg nem veszik be maguk közé. Ezért például a furcsa társulás története is tabu volt eddig.

Azon kapta magát, hogy tényleg meg szeretett volna jobban mindenkit. Még Mr. Bunkó-két-lábon-járó-szexet is, pedig ő aztán igazán a nem rendes kategória volt. Még csak nem is köszönt! Na meg cicám?! Az öreganyád térdkalácsa, haver, az a cicád.

De miért volt ilyen? Még Neela sem volt undok, pedig állítólag elég durva múltja volt, ezért nem bízott meg sok mindenkiben. Persze, a vérfarkasról nem tudhatta, mi történt vele, de volt egy olyan érzése – a többiek elmondása alapján is, hogy ez valami különleges eset volt.

Kár. Amikor ránézett...

Ekkor kinyílt a belső ajtó, és – mily' meglepő-, a boszi jött ki rajta. Az arcáról – megint nem meglepő- nem lehetett leolvasni semmit. Rochelle türelmetlenül és kérdőn nézett rá, majd éppen szólt volna valamit, hogy siettesse, amikor Sally megszólalt, a pultra nézve.

          - A picsába, elfelejtettem felvinni a piát.

         Ááááh erre most nem volt ideje! Türelmetlenül morgott egyet.

       A boszorkány erre odakapta a fejét, ránézett, … és olyan szélesen mosolyodott el, hogy majd' szétrepedt az arca.

       Rochelle sikkantott egyet majd a másik nőt szorosan átölelve egyre csak köszönte a döntést. Nem is gondolta volna, de olyan öröm és hála töltötte el, mint már nagyon régen...

Vincent gyorsan elhúzta a csíkot, miután elküldte a többieket a dolgukra, köztük a boszit, a jó hír vivőjét. Felment a második emeleti legutolsó szobába, ami az övének lett kinevezve. Úgy érezte, mindjárt felrobban. Bevágta maga mögött az ajtót, lekapkodta magáról a ruháit, óvatosan levette a válláról és karjáról a kötést, amit Salime gyorsan rákötött, ideiglenesen a gyűlésig. A seb máris kezdett forradni, még szerencse, hogy előtte egy kicsit megtisztították. A válla úgy nézett ki, mintha tőből akarták volna kihúzni a helyéről... ami igaz is volt. A mellkasán, hasán és karja többi részén húzódó mély vágások már szinte be is záródtak. Hip - hip -hurrá a gyors gyógyulásnak! A kis tükörbe nézve látta a vértől és izzadtságtól összetapadt haját is.

A zuhanyfülkébe állva elindította a vizet, majd gyorsan lefürdött, lemosta a rászáradt piszkot és vért, majd a haját. A sebei húzódtak, és valószínűleg több fel is nyílt újra, de másnapra nem látszik majd semmi, legfeljebb a vállánál, szóval - a jelenlegi idegállapotának is köszönhetően – magasról leszarta.

Azok a kibaszott új farkasok lehet nem voltak olyan erősek, mint ő, de azért öten egy ellen igen keménynek érezték magukat. Időről időre megtámadták őt, - néha még a többieket is -, de ha megkínozták őket akkor sem mondtak semmit, csak hogy valami Blade nevezetű egyénnek „dolgoznak”, ennyit sikerült kivenni belőlük, azaz egy félősebb korcsból. Ez jelenthetett bárkit is, mert egyrészt egy keresztnév, másrészt nem biztos, sőt valószínű, hogy nem az igazi neve a bizonyos lénynek. Próbálták valahogy kideríteni, de eddig semmilyen nyomós jelre nem bukkantak. Egy biztos, hogy az ürge rohadt óvatos és alapos. Ja, és úgy „teremti” az alattvalóit, mint ha az élete múlna rajta...

Ezért alapból feszülten és dühösen érkezett a „törzshelyre”, miután a Sziklás-hegységnél lévő erdőknél visszaváltozott, és megkereste a Range Roverét, gyorsan magára kapkodta a pólót és nadrágot, és padlógázzal igyekezett vissza a baromi hosszú úton. Mi a francért ment el egyáltalán odáig?

Szóval, amikor végül belépett az ajtón, még a boszorkány is az agyára ment a hülye kérdéseivel meg a fejmosással, pedig nem is egy évszázaddal volt fiatalabb nála, szóval igazán visszafoghatta volna magát. Na de az után... már a lépcsőn megérezte az ismeretlen szagot, és amikor közelebb ért, még jobban ki tudta venni azt a természetesen gyümölcsös (barackos) – virágos (talán rózsás?) illatot, ami az újonnan érkezőtől származott. Minél gyorsabban le akart ülni, mert a vidámkája úgy döntött, sátrat ver, pláne amikor meg is látta a nőt.

Ezzel csak az volt a baj, hogy még közelebb került hozzá. Már nagyon rég nem történt ilyen vele, ilyen hirtelen, de amikor ránézett az alakváltóra, annak naaagy zöld szemeire, hibátlan bőrére és a még egy kissé nedves sötét hajára... És, hát jó, lejjebb is megnézte magának. A szeméhez illő, V kivágású póló szinte rátapadt a testére, és olyan domborulatokat takart el, amelyektől kiszáradt a szája. Nagyon nehezen bírta visszafogni magát, hogy ne morogjon, vagy ne tegyen őrültséget, mondjuk, leteperje mindenki szeme láttára.

Ezért inkább kiküldte a teremből. Nem engedhette meg magának, hogy csak úgy rávesse magát, megjelölje, párjának válassza... De álljon csak meg a nászmenet! Mire gondol? Ilyesmik soha nem jutottak az eszébe, és ő soha nem fog párt választani. Főleg amiatt, amit az a ribanc tett vele régen. Azóta kizárólag egy éjszakás kalandor volt, és ez így is marad. Pont.

Szóval ezért is szavazott az ellen, hogy itt maradhasson. Ami rohadtul nem jött be, mert a végeredmény számított, és bizony csúnyán leszavazták. Úgy tűnt, igen jó benyomást keltett a macska az ártatlan szemeivel. A francba mindenkivel!

Így most itt fog virítani minden nap, és Vin nem tudta eldönteni, hogy átkozza vagy hálát adjon annak a bizonyos „csapattársas törvénynek”. Bár, már egyszer megszegték ... Kibaszott gyorsan fejezd ezt be! Most! Hmm.... mint ha kicsit sokat káromkodna...

Igazából, fogalma sem volt, mit fog tenni. Egy dolgot tudott, hogy most baromira le kell vezetnie valamin a feszültséget. Vagy valakin...

6. rész

   Mire Rochelle visszaért a boltrészhez, annak tulajdonosa már kíváncsi tekintettel fordult a nyitott ajtó felé.          Pedig igazán hangtalanul közlekedett, főleg mezítláb. Egy alakváltó? Bár a szagán nem érezte, hogy az lenne.

   – Szóval te lennél a lúzer cukorborsó? Vagy inkább cukorcica.

  – Okééé, látom a kedves boszi már bemutatott… – mondta egy gyilkos pillantást vetve annak irányába. Nesze neked pozitív benyomás.

   – Ne nézz így rám! Ő szűrte ezt le belőle! –  majd szünet után hozzátette – Ja, amúgy ez itt Rio.

   És akkor a pasi elővillantott egy hollywoodi mosolyt. Bazinagy szemfogakkal.

  – Az egyetlen és legyőzhetetlen, a spanyol szívtipró, aki kedvéért a nők még George Clooney-t is kihajítanák, akiért valami ismeretlen oknál fogva oda- meg visszavannak – egy fintor, majd – és mellékálásban a csapat füle, szeme, és poéngyárosa.

    – Mindemellett nagyon szerény is… – morogta gúnyosan Salime.

   Tény, hogy a kb. huszas éveinek második felében járó vámpír férfias arca a melegbarna szemeivel, kreolos bőre, amelyen még a fajtája sápadtsága is csak egy árnyalatnyit fakított, napszítta barna haja és vastag izmai – amiket fedetlenül hagyott ujjatlan, feszes trikója –, és nem utolsó sorban mintegy két méteres termete az egyik legszexisebb hímmé tették, akit valaha látott. Furcsa, hogy illatán nem érződött a vámpírság, csak a déli fás-fahéjas-citrusos– (és csokis?) elemeket.

   – Íííígy van, Lime. Amúgy az előbb csak vicceltem, sőt, jelenleg azon gondolkodom, hogyan érjem el, hogy ne legyél “családtag”.

   – Ezt most nagyon nem értem, most akkor mit is akarsz?– mondta Rochelle, majd a boszorkányra nézett, aki csak a szemét forgatta.

   – Leginkább egy jó baszást. Asszem ez jelentette volna egyben azt is, amit mások úgy mondanak, hogy szép vagy, és mivel tagokat nem viszünk ágyba elvileg… Gondolom érted.

   – A – ha. Akkor, jobb, ha még most tisztázzuk, hogy sem ribanc, sem cukorcica  – meg a többiek –  nem vagyok, szóval ha nem szeretnél mintákat a csinos pofidra, vagy egyéb helyekre, tegyél le rólam.

   – Sebaj, szeretem a vadmacskákat is. – mondta egy kacsintással Rio, de a hangja már megváltozott, mintha az előbb csak játszott volna.

   – Na jó, itt az ideje, hogy témát váltsunk. – szólt közbe Salime. – Például elmesélhetnéd, mi szél hozott a bűnös városba. A többiek is valószínűleg nem sokára megérkeznek, üzentem mindenkinek.

   – Hát, dióhéjban annyi, hogy a klánom és a családom kitagadott, és és nem akartam San Franciscoban maradni, ez tűnt a legalkamasabbnak “felejteni”. Gondoltam, keresek valami hotelt, de ez nem egészen jött össze, innen szerintem tudjátok. Nem túl vicces sztori, legfeljebb a második része.

    – Én azt hittem, az alakváltók családcentrikusak, Már elnézést, ha megbántalak…– kezdte Salime.

    – Azok is, csakhogy az alfa nem engedheti meg magának, hogy a lánya szégyenbe hozza.

    – Woow! Egy igazi Nightclaw lány vagy?  Egyszer arra jártam, tudom, hogy ott az  a fő banda. 

   – Igazából Jonah csak a mostohaapám volt, épp ezért küldött el, mert kitudódott a jól leplezett titok. Hosszú történet, most nem szeretnék róla beszélni, ha lehet.

    – Megértjük. De akkor édesanyád…?

    – Már nem él…

    – Sajnálom – mondta Salime. 

    Rio összeráncolt homlokkal nézett.

  – Tudod, igazán beillenél ide közénk… – folytatta a boszi. – De ezért hívtam össze a srácokat, hogy megismerjenek, és együtt eldöntjük, hogyan tovább.

   Még tovább beszélgettek, röviden elmondták a tagokról  a tudnivalókat, majd pár perccel később új alak érkezett. A falon át. Integetéssel köszönt. Áttetsző testén egy régi stílusú nyári ruha volt, szőke haja a vállára omlott, és szemei most fakó kéken néztek rá. Tudta ki ő.

   – Szia Corinne. – köszönt neki. Ő volt a háztömb szelleme, több mint ötven éve nem hagyta el az épületet. Nem sokat beszél, csak barátaival, ami érthető, mert csak a halhatatlanok hallják. Éppen mondani akart valamit ezzel kapcsolatban Shelly, amikor Rio megszólalt.

    – Ja igen, vigyázz vele, mert szeret hallgatózni, és aztán beszél. 

    Erre a lány elmosolyodott, és mintha színtelen arca egy kicsit el is pirult volna.

   – Majd észben tartom, és örülök, hogy megismerhettelek. – mondta Rochelle mosolyogva a kb. Marisol-korú lánynak, mire egy visszhangzó “én isssh” volt a válasz.

   Ekkor egy magas szőke alak lépett be az ajtón. Fehér pólója és fekete zakója ellenére jól látszott, hogy ő sem megy a szomszédba muszklikért. Egy kis mosolyra görbítette ajkait, és ha korábban Rioé hollywoodi volt, akkor neki az egész arca túltett minden mozicsillagén azúrkék szemeivel és aranybarna bőrével. Édeskés illata volt, és egyfajta aura vette körül, amit bár Rochelle nem látott, de érezte. Nyilvánvalóan ő az angyal, Zach. Ő volt az első is, aki kezet fogott vele.

    – Biztosan te vagy Rochelle, az alakváltó. Gondolom, már tudod, én ki vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.   – mondta barátságosan.

   Salime és Rio szerint Zach a származásáról sosem beszélt még nekik sem, annyit lehetett tudni, hogy amikor lekerült a földre, elvették tőle képességeit, csak szárnyait hagyták meg. Illetve egy megmaradt, állítólag hatalma volt az emberek emlékezete felett.

   Épp, hogy befejezte mondandóját, újra nyílt az ajtó, és ismét egy férfi jött be rajta. Rochellenek ránézve egy szó jutott az eszébe: sötét. Sötét haj, szemek, ruhák, és az őt is körüllengő energia titokzatos, megint csak sötét. Tehát ő a híres Aaron, akiről még kevesebbet lehet tudni, mint az angyalról. 

   – Hello, cica. – így köszönt egy ördögi félmosollyal. Bármennyire is veszélyesen-nyami kategóriás a fickó, ha most az jön, hogy van-e gazdája…

   A démon még gonoszabban mosolygott. Mi a …?

  – Őőőő, lehet, hogy elfelejtettük veled közölni, de démoni cimboránknak igen erős mentális képességei vannak. Jobb, ha vigyázol a gondolataidra, minden irányból. – mondta Rio.

   Fasza! Már csak egy szó szerinti agyturkász hiányzott, ferde – és gonosz?– hajlamokkal.

  – Megint elrontod a szórakozásomat, vámpír! – mondta erre a szóban forgó személy. A másik éppen válaszolni akarta valamit, amikor Salime telefonja egy csipogó hanggal üzenetet jelzett, majd a boszi közvetítette

    – Vin késik, még el kell intéznie valamit. Josh nem tud jönni, de majd telefonon elérjük.

    Josh, a  halandó, aki olyan furcsa és rejtélyes tulajdonságokkal rendelkezik, mint a három dimenzióban való utazás, és szellemlátás. Egyben a csoport legfrissebb tagja, 4 éve van velük. 

   A hír után mindenki egyszerre kezdett sóhajtozni, morogni, tippelgetni, hogy mi olyan fontos. Mindennek ellenére Rochelle meghallotta az egyik fönti ajtó nyílását, majd lassú lépteket a lépcső felé. Később megérezte a friss természet illatot is, majd a léptek már a lépcsőn hangzottak. Ekkor vették észre a többiek is a közeledő Neelát. Salime segített neki lejönni,  mert nem valószínű, hogy az egyik izontömeg még elfért volna mellette a lépcsőn, bármilyen pici is. Még elég gyenge volt, és mikor leértek, Rochelle látta, hogy a szárnya, bár már látszott, hogy forrad, még ernyedten lógott a hátán. 

   Salime röviden ismertette vele a helyzetet, mivel ő még nem tudott róla. Kedves kis lénynek tűnt, de a tündéreknek is megvoltak a maguk karmai, ezt jól tudta. Elég bizalmatlanul nézett rá, de ez nem lepte meg a lányt, mivel a boszi figyelmeztette őt Neela tartókodásáról is.

   Valamennyit beszélgettek, azaz főleg ő, elmondta ismét történetét és amit róla tudni kell, majd Rio javasolta, hogy menjenek fel a “tárgyalóterembe”, mert ott le tudnak üli és kényelmesebb lesz. A teremben egy kerek mahagóni asztal volt, körülötte nyolc székkel, és ezzel vége is a bútorzatoknak a sárga szobában. 

  Leült mindenki - Salime kivételével, aki leugrott “hozni valami alkohol tartalmú italt”. Még mielőtt visszatérhetett volna, a terem ajtajában egy újabb férfi jelent meg. Akinek aranybarna szemei most merően tapadtak Rochelle-re.

5. rész

     Neela gyorsan gyógyult, főleg a varázsigéknek és a kenceficéknek hatására, amelyek közül sokat Salime saját maga kotyvasztott családja évezredes receptjei alapján. Persze lehet, a halhatatlanság is dobott a dolgon. A lényeg az, hogy bár a mélyebb sebek hegei még látszódtak, a kisebb zúzódások és vágások szinte teljesen elmúltak,  vékony, átlátszó szárnyainak törései pedig szépen forrottak össze. Maradandó károsodása remélhetőleg nem lesz, bár egy igazi specialista orvos többet tudna mondani a tündérszárnyakról,  Neelát azonban figyelembe se vették volna "fajtársai". Így hát Salime gyógyítóképességeire kellett hagyatkoznia.

    Naponta háromszor kellett a szárnyait átmosni és bekenni egy sárgás színű krémszerűséggel, amelynek mágia nálküli csodatevő alapanyaga a  fekete nadálytő volt. Este ismét fölment kezében a tégellyel és egy langyos vizes tálkával a Boszi-lakkal szemközti kisebb mellékszobába, melyet a tündér gyakran használatba vett, ha épp itt éjszakázott.

      A kis termetű nő a hasán feküdt, mivel az érzékeny szárnyát még kímélnie kellett. Úgy tűnt, mélyen alszik, de jobb is volt ez így, mert még mindig fájdalmas percekkel járt együtt a borogatás. Ezért Sally óvatosan leült az ágy szélére, majd a tálkában levő kis ruhával lassan áttörölgette a finom szárnyakat, majd a krémet gyengéden bemaszírozta a törések környékén. Ekkor Neela megrezzent, majd kinyitotta egyedi ezüstöskék szemeit.

      - Bocsánat. Nem akartam... - suttogta neki Salime.

      - Szinte meg sem éreztem. - válaszolta Neela egy erőltetett szájgörbítéssel. - Csak azt hittem, nem te vagy az...

     - Ki más? Ne aggódj, nem engedünk be illetékteleneket. Aaront sem. - Tudta, hogy Neela elviselte a démont, de nem bízott meg benne(sem), talán félt is tőle, bár ezt nem mutatta. 

       Most sem mondott semmit, csak visszacsukta szemeit. Addigra Salime is befejezte a kenegetést. 

       - Na megyek, hagylak aludni. - mondta, miközben visszasimította a tündér egyik rövid, rézszőke tincsét.

      Lement a kis csigalépcsőn, majd úgy döntött, elugrik a közeli kedvenc éjjel-nappali cukrászdájába néhány sütiért. Kicsit későn van már ugyan a nasizáshoz, de ő ezt a szabályt soha nem ismerte. A délutáni esű után felfrissült a levegő, hideg sem volt, ezért egy szál felsőjében és farmerban indult neki az útnak, miután bezárta a boltot. Nem volt nagy tömeg, ami nem is volt meglepő. Vett néhány habos, krémes, csokis és  ki tudja milyen csodát, majd vissza is indult. Nem akarta sem Neelát, sem a boltot ott hagyni sokáig.

     Rochelle lassan a pokolba kívánta Las Vegast. Elázottan, piszkosan, nehéz táskáival mászkált egy ideig, de így még egy belvárosi hotel ajtaján se engedik be, nem hogy szobát foglaljon. 

Éppen egy ilyen menő szállodát hagyott  el néhány méterrel, azt gondolva, ennél már nem lehet rosszabb, amikor sikerült megtalálnia és belelépnie a valószínűleg egyetlen kutyagumiba a környéken. Egyből érezte, amit addig  a  gondolataiban való merengése miatt, kítűnő szaglása ellenére sem: az átható bűzt, ami most a cipőjéből fog áradni egy jó darabig. 

      - Hogy a jó... - egy dühöngő morgással fojtotta el további szitkozódását.

     Ha babonás lenne,  olyan mint a ketyós nagyanyja volt, azt is hihetné, hogy ez már egy égi jelnek számított. De lehet ezen most mégis el kellene gondolkoznia. Addig is úgy döntött, valahogy megpróbálja letörölni a vadi új platformos magassarkújáról a bűzbombát. Bármennyire viszolygott is, mégsem maradhat ott! Ezért hát stílusosan eltipegett a sarki villanyoszlophoz, miközben az emeberek szerencsére nem érezték a szagot. A bőröndjét megállította, elővett egy zsepit (ami máskor nincs nála), és neki látott a tisztításnak, a halandók furcsa pillantásait érezve magán, tovább morogva.

     Nem sokkal később a bőröndje csattanását hallotta maga mögött. Megpördült, és egy középmagas nőt látott mögötte, aki addigra már őt nézte. A piszkos zsebkendőt beledobta a  közeli kukába, miközben kénytelen-kelletlen bocsánatot kért az akadály miatt, aminek valószínűleg nekiment a sietős idegen. Odament hozzá, kecses mozdulattal felállította a táskát, miközben megpróbálta eligazítani még mindig nedves és összetapadt haját. 

     - Ugyan,  semmi nem történt. Nem figyeltem én sem. Esetleg segíthetek valamiben? - kérdezte a vörös hajú nő.

     - Hát, ha lenne egy éppen kiadandó szálláshelyed,  vized, hajszárítód, valamilyen ételed, és ezen kívül tudsz segíteni néhány ember seggberugásában, akkor Te lennél az én emberem  - kételkedve mondta az utolsó szót, mert érzett valami másságot rajta. Talán mágia? Lehetséges, hogy összeakadt egy halhatatlannal? Majd annak ledöbbent arcára nézve hozzátette egy sóhaj után - Uhh,  ne is figyelj rám, csak vicceltem.  Már lépek is. Pá.

     Nem is várt csodát már a mai napon, azért is "támadta le" így. Tovább indult, majd éppen amikor befordult, hallotta a nő hangját.

        - Várj! És ha azt mondanám, hogy tudok segíteni? 

       Erre csak pislogni tudott, majd visszalépett pár lépést. 

      - Ezt most komolyan mondtad? Nem hinném, hogy van olyan a környéken, aki ezt mondaná. - mondta elhúzott szájjal, de csodálkozva.

      - Háát, akkor én különc vagyok. - mondta egy titokzatos mosollyal. - De most komolyan, gondolom nem akarsz így járkálni vagy csatlakozni a Hajléktalan Klubhoz valahol. Ja és  a nevem Salime Williams.

Rochelle erre is csak pislogni tudott. Ezt most elhiggye? Majd még mindig bizonytalanul megmondta a keresztnevét. 

    - Nyugi, nem egy átverő show-ba vagy valami hasonló csapdába ejtős szarságba csöppentél. Na gyere már! - Azzal el is kezdte húzni a bőröndöt az éppen a sarkon levő bolt felé. Rochelle, mivel nem volt jobb ötlete, követte.

     Beérve körbenézett, majd rájött, hogy valóban halhatatlannal van dolga, és ha minden igaz, akkor vagy ő, vagy valamelyik ismerőse boszorkány. Csak ők értettek az efféle mágikus kütyük és italok készítéséhez, és az emberek még a voodoo-babáknak is csak gyenge másolatát tudták elkészíteni. A helyből is szinte áradt a mágia jelenléte. 

      Füttyentés után  azt mondta:

      - Hűűha, itt aztán van minden! 

      - Hát igen. Évek eredménye. 

      Megint ez a sejtelmes utalás. Rochelle úgy döntött, rákérdez köntörfalazás nélkül:

      - Boszorkány vagy, ugye? Mindez a sok varázslatos cucc és ... - a folytatást félbevágta a nő ujjongása.

     - Tudtam, annyira tudtam, hogy nem lehetsz egyszerű idetévedt ember! Sőőőt, fogadjunk, hogy alakváltó vagy! És valamilyen macska lehetsz, bár erre már nem vennék mérget...

Rochelle-t egyszerre több érzés szállta meg. Először is a megkönnyebbülés, hogy nincs teljesen egyedül, és igaza volt, másrészt nem igazán tudta, hogyan is értse a dolgot, és volt még valami, amit nem igazán tudott volna megnevezni. 

      - Párduc, de be kell vallanom, nem igazán értelek...

     - Na jó. Szóval amikor a minap megpróbáltam jósolni, egy új tagot láttam, mintha jönne valaki hamarosan. Aztán amikor megláttalak, egyszerűen úgy éreztem, hogy te vagy az, aztán a mozgásodból és a szemeidből itélve jutottam a macska dologra...

      - Oké, oké, már értem. De... új tag...?

      - Ó! Nem vagyok ám egyedül, jelenleg nyolcan alkotunk egy bandát..

     - Nyolcan? És mind itt laktok? Hol vannak a többiek? Ők is boszik? Én nem érzek és hallok semmilyen ... - megállt, majd nagyot szippantott. Ekkor meghallott egy tompa szívdobogást fentről, és egy  illatot, ami leginkább a természet, a virágok illatára hasonlított. 

      Salime észrevette a változást a kifejezésén, és azt mondta:

    - Akit érzel, az Neela, egy tündér. Nemrég megsebesült, most lábadozik, alszik éppen. A többit pedig elmondom,  de először összeütök neked valami kaját, addig nyugodtan fürödhetsz is. Körbevezetnélek a kéróban, de nem akarom felébreszteni Neelát. 

      - Oké, persze. 

     Salime ezért csendesen felkísérte a szűk csigalépcsőn az első emeletre, majd őt a bal oldali első ajtó felé irányította, míg saját maga a jobb oldalra indult, a "Boszi-lakba", ami saját bevallása szerint a saját kuckója volt. Egyelőre csak a fürdéshez fontos kellékeit hozta fel.

      Rochelle nem teketóriázott,  kevesebb mint egy perc alatt lefejtette magáról a piszkos ruháit, majd beszállt a zuhanyfülkébe, megmosta a haját is, miközben alig várta, hogy megtudja a furcsa társulás történetét. Mikor végzett, megtörölközött, felvett egy új ruhaszettet, vizes haját pedig becsavarta egy törölközőbe. Most már szétnézve látta, hogy a fürdőszobában több törölköző is van, női és férfi színekben egyaránt, és a belőlük áradó illatok is erről árulkodtak. A tusfördők és egyéb piperék is osztottak voltak. A szoba maga világoskék színben pompázott, és elég nagy volt, csempézett falakkal. 

     Kilépve a kis folyosóra látta, hogy a folyosón még van négy szoba, de majd később feltérképezi a területet. Viszont odalentről, tödd dolog támadta meg érzékeit. Valamilyen  sült illata, fűszerekkel. De nem ez ragadta meg figyelmét, hanem a Salime hangjához társuló mélyebb, férfias hang.

4. rész

      Alig, hogy elindultak, Rochelle-nek a taxiban ülve eszébe jutott valami. Megkérte a középkorú, színesbőrű sofőrt, hogy álljon meg egy pillanatra. Az nem morgott, csak lehúzódott az útról, talán mert hallotta a lány hangján és látta az arcán a hangulatát. Sietősen kiszállt a kocsiból, majd megkereste a ház közelében lévő kis ösvényszerűséget, ami a hegy előtt elterülő erdőhöz vezetett.  Végigfutott rajta, majd az első néhány sor fa után egy kis tisztás szélénél megállt.  Nem is egy, hanem a tisztás szélénél, amely egészen ősz közepéig, volt mikor a  végéig vadvirágoktól tarkállott, az illata a virágok és környező fák keverékéből tevődött össze, és a beszűrődő napsugarak megvilágították, szinte kiemelték a befelé egyre sötétedő, árnyékos erdőből. 

          Ez a kis terület volt Marguerite Nightclaw sírhelye is.  Nagyon sokszor járt ide, minden nap friss virágot szedett, vagy -még kisebb korukban- elhozta lányait és dalolt, énekelt, de legtöbbször csupán a természet iránti szeretetéből látogatta meg a helyet. Ezért amikor öt éve meghalt, családja egyöntetűen úgy döntött, ide temetik el. 

        Shelly idejött most.  Összeválogatott néhány virágot egy kisebb csokorba, különböző színűeket, majd odasétált édesanyja sírdomborulatához, és annak közepére helyezte el az illatozó csokrot... És megint csak jöttek a könnyek, pedig azt hitte, kifogyott belőlük a délelőtt folyamán. És mégis, most is sorban követték egymást. Bár nem kellett volna meglepődnie, mert úgy érezte, mintha a szívéből és lelkéből tépnének le darabot, akárhogyan is készült fel rá...

         -  Nagyon hiányzol. Mindig, minden nap. Mennyire más volt minden, amíg itt voltál... - suttogta remegő hangon, remegő ajkakkal. De mennie kellett, mert a taxis várt, és úgy érezte, nem tud tovább itt maradni, nem akarta, hogy ismét hatalomba kerítsék az emékek. 

          - Je t'aime, chére maman. - tette hozzá búcsúzóul Marguerite anyanyalvén.

       Majd hátat fordított, és visszasietett az úthoz, miközben letörölte könnyáztatta arcát a kézfejével.  A sofőr most sem szólt sokat,  de nem is nézett rá dühösen, és amikor megmondta neki az egyik belvárosi hotel címét, csak egy bólintással nyugtázta azt.

       Az út ezek után is csendesen telt, a lány az ablakon kinézve gondolataiba mélyedt, és megpróbált nem a délelőtt történtekre és a múlt emlékeire gondolni. Új életet kell kezdenie, tiszta lappal, megújultan, megerősödve. És azok a dolgok nem ehhez fogják hozzásegíteni.  

       Ha már a múltnál tartunk... Eszébe jutott, hogy a hotel, amiben pár napig meg akarta húzni magát, éppen Rod lakásának körzetében van. Ha valakivel, akkor vele éppen nem akart találkozni ebben a helyzetben. Új élet,  új emberek, új lehetőségek, új emlékek, új lapok...új kártyavár. Jonah mindig egy kártyavárhoz hasonlította az életet, amit erősen kell megépíteni. Kártyavár...  Egy hirtelen ötlettel döntötte el úti célját. A belvárostól távol lévő,  óceánparton terülő Nemzetközi San Franciscó-i Repülőtér, ami nem is volt olyan messze. Felejtést, szórakozást, és újdonságokat akart. Hol máshol találná azokat meg , mint Las Vegasban? 

Mikor ezt a csendes ( néma?) vezetővel is közölte, az furcsán nézett rá a visszapillantóból. 

       - Ne haragudjon, ígérem, ez az utolsó kérésem ma. - mondta Rochelle egy szerény mosollyal.

       A sofőr elkapta a pillantását, majd megrázta a fejét .

       - Azt is ígérem, hogy kap borravalót. - tette hozzá szempilla-rebegtetéssel.

       Erre a férfi is elmosolyodott. Aztán megszólalt.

       - Ugyan már. Volt  rosszabb utasom is.  A kisasszony az előzőhöz képest még hamar is döntötte el,  mit is kezdjen az életével. 

     - Hát,  az elég erős kifejezés, de mondjuk úgy, remélem, hogy nem most csesztem el az enyémet. - mormogta magának.

       A  sofőr azonban meghallotta, és  kíváncsi pillantást vetett a válla fölött a lányra, aki csak annyit mondott egy sóhajtás után.

       - Akkor úgy mondom, hogy úgy érzem, most ezt kell tennem.

       Amaz helyeslően bólogatott, mintha értené a helyzetet. 

       - Tudja, kisasszony, én magam is vo'tam így egyszer, azér' jöttem ide. A helyzetem...nem volt valami jó korábban, és most, van egy csodás feleségem, gyermekeim, akiket imádok, és házam, munkám, amiből eltarthatom őket. Nem bántam meg a döntést.

       Rochelle erre egy újabb kis mosollyal válaszolt, de a szavak nagy hatással voltak rá, adtak neki reményt az összeomló világában.

    Hamarosan el is érkeztek a repülőtérhez. Mindketten kiszálltak, majd a férfi segített neki kivenni a bőröndjét, majd bátorítóan azt mondta.

       -  Remélem a kisasszony sorsa is hasonlóan alakul maj', mint az enyém. Sok szerencsét.

     Erre a lány megölelte, meglepve vele, és megköszönt mindent, és kifizette az utat,  nem kérte a teljes összeget  a jószívű sofőr, mosolyogva mondva, hogy szüksége lesz még rá, és "egy ilyen gyönyörű kisasszonynak jár a kedvezmény".     Bement a tágas épületbe, majd a nagy tömegben, hiszen péntek délután volt, megkereste a pénztárat. Ott megtudta,  hogy az alig több mint fél óra múlva induló járaton csak a másodosztályon van szabad jegy. De ez egyáltalán nem zavarta, több okból sem. Egyrészt mert nem volt elkényeztett luxuscica, aki nem is ad lejjebb, pláne nem rövidebb úton, másrészt minél hamarabb le akart innen lépni, mert a végén még meggondolná magát Marisol miatt. Nagyon hiányolni fogja. A ragyogó természetét, azt, hogy mindig mosolygott, a beszélgetéseket... Nem, nem, nem! El kell menned! 

      A szükséges - és érvényes -  dokumentumainak  és repülőjegyének bemutatásával, sikerült beszereznie egy  beszállókártyát és a nagyobb poggyászát is leadnia az utasfelvételi pultnál, amit éppen elért zárás előtt.  Majd sikeresen túlesett a vizsgálaton is a megfelelő biztonsági kapunál, és nem sokkal az után  már a   US Airways egyik gépének fedélzetén ült, és megkezdődhetett a felszállás. Szeretett repülni, és nézni az alatta elterülő tájat, várost, bár nem olyan sokszor utazott még így, életkorához képest. Az út zűrmentesen zajlott.

      Közel másfél órával később,  megérkezett az Észak Las Vegas-i Repülőtérre,  ahol ismét sikeres poggyászfelvétel és leszállási procedúrák után, vadászott egy térképpel ellátott prospektust, majd  megpróbálta ezt - ismét -  egy taxival is. Mivel elég sokan vártak az érkező utasokra, nagy nehezen sikerült is neki.  Nem volt járatos Vegasban, így a sofőr tudására hagyatkozott, csak annyit kért, vigye lehetőleg a belvárosba.
       Így hát a jó ember sötétedéskor kitette őt  a város legnagyobb, legfőbb útján, amit csak úgy neveznek: 'The Strip'. Persze ő már jól megfizettette, hiszen ilyenkor nagy a forgalom az utakon, és azok közül is a "legnyomorgósabba" kellett hoznia. Erre Rochelle visszavágott, hogy ő beérte volna egy kintebb futó úttal is, nem mondta, hogy pont ide jöjjenek. Majd újabb szemrehányások - és plusz borravaló - után végül saját maga vette ki a bőröndjét a csomagtartóból, és alig csukta be annak ajtaját,  a kocsi már tovább is hajtott.
       - Bazd meg!- kiáltotta utána, majd morogva folytatta.- Még ilyen gyökér, kapzsi, kretén seggfejet...-
     Hogy öröme még nagyobb legyen, az út közben eleredő eső egyre jobban zuhogott.
      - Remek! Komolyan, mint a rohadt  mesékben...- méltatlankodott tovább a járda közepén, elázva.

3. rész

San Francisco külvárosa

Teltek-múltak a napok, és Rochelle már csak egy karmát sem engedte ki dühében, ha Rodney-ra gondolt. Az ideje nagy részét Marisollal töltötte, együtt mentek vásárolni, együtt futottak az erdőkben, és egyszer-kétszer még „szétnéztek a városban” is. Mindemellett nagyon sokat beszélgettek az élet fontos dolgairól. Nem csak testvérek, hanem legjobb barátnők is voltak.

A ház felé tévedő és beugró klántagok először nagy szemeke meresztettek, mikor többször látták pár nap alatt vagy éppen Jonah ismertette velük a helyzetet. Talán azért, mert nem most „nyaralt” itt utoljára, de lehet, hogy vadonatúj felsőinek mély kivágását nézték...

Egyik délelőtt apja jobb keze – vagy mellső lába, Conner Wild érkezett jelentést tenni a fiatal tagok harci képességéről. Rochelle épp az emeletről jött le, amikor távozófélben volt.

Mikor meglátta, elismerően füttyentett, majd – apja figyelmeztető torokköszörülésére – csak annyit mondott egy ölelés kíséretében:

- Jó újra itt látni, kicsi lány. - Ezt a becézést még régen ragasztotta rá, és azóta sem szokott le róla, valószínűleg, hogy idegesítse.

- Jó újra itt lenni! - Válaszolta mosolyogva, majd lábujjhegyre állva nyomott egy puszit Con arcára miközben összeborzolta szőke tincseit - mert azt meg ő nem szerette. A borzolás részét.

- Igen, igen, ő is nagyon örül, hogy ismét láthatja azt a fancsali képedet, és a többi, és a többi... Most már akár mehetsz is. - szólt Jonah.

- Apa, ismétlem, nem vagyok már gyerek, és nincs szükségem non-stop felügyeletre sem. Egyébként meg ez semmi sem volt.- mondta Rochelle miután egy kis idő múlva magukra maradtak.

- De az istenért! Most lett vége az előzővel !

Rochelle nagyot sóhajtott. A klán feje, hiába alakváltó, sohasem fogja megérteni, hogy egy áralmatlan pusszantás a részéről vagy részére még nem felhívás vízszintes tangóra, még csak nyálcsatára sem, és pláne nem egy hosszan tartó, romantikus kapcsolatnak nevezett, régen rossz életformára... Na nem mintha Sunny jobb helyzetben lett volna, ha Jonah az idősebb lányra kettő szemmel figyelt, akkor a fiatalabbra százkettővel.

Késő délután ismét egy macskaeresztést tervezett a Sziklás-hegység erdeibe, éppen volt ideje egy kicsit hosszabb túrára is. Marisol nem ért rá, azt mondta el kell intéznie valamilyen dolgot a főiskolával kapcsolatban, az előadásokat kell átrendeznie, vagy valami ilyesmi. Ezért hát két lehetősége maradt: vagy nem szól az apjának és megy egyedül, vagy annak egyik főembere, esetleg saját maga fogja elkísérni. Hááát, inkább az elsőt választaná. Lehet, hogy necces lesz, de amiről nem tudnak az nem fáj, ugye?

Így hát megvárta, míg tiszta a levegő – Jonah nincs láthatáron, elsétált a háztól pár száz méterre, majd amikor nem látott senkit a közelben, és a fák közé ért, átváltozott. Beletelt pár pillanatba még mire a közepes termetű, sötét hajú női alak helyén egy fekete párduc formája állt, de ez az öregeknél sem volt másképp. Utána nekiiramodott a hegyoldalnak.

Érezte macskája felszabadult örömét, ami sohasem maradt el ilyenkor. Elképesztő volt érezni, ahogy a szél süvít mellette - és látni a verseny eredményeként felkavart leveleket - , a puha avart mancsai alatt, és a késő délutáni napsugarak simogatását, melyek kiemelték fényes, sötét bundájában az egyébként alig észrevehető mintákat. Hallotta, a fák lombjainak suhogását, az erdő hangjait; ahogy a baglyok huhognak és sötétedéskor kezdenek előjönni, ahogy a bogarak és rágcsálók motoszkálnak, de a közeledése miatt menekülő kisebb patások ütemes lábdobogását is. Leírhatatlan és kimondhatatlan volt ez, ahogy a párduc átveszi az irányítást, és mégsem.

Hosszú távot megtett már, mikor egy vízesésnél megállt pihenni és felugrott egy sziklára. Elnézte ahogy a víz habjai felcsapnak amikor leér a kisebb folyóhoz, hallgatta csobogását. Macskaszemeivel kitűnően látott mindent, Még ilyenkor sötétben is. Basszus! Marisol biztosan keresi, és Jonah is otthon lehet már. Annyira elmerült a szabadságában, hogy nem is gondot erre korábban.

Olyan gyorsan rohant hazafelé, amennyire csak tudott. Árkon-bokron keresztülfutott, majd a lehető legközelebb a házhoz visszaváltozott. Megkereste eldugott ruháit egy fa tövénél, gyorsan felkapta a kopott farmert és laza pólót, majd sietve bement a lakásba a hátsóajtón. Sunny a konyhában tevékenykedett, így pont láthatta ahogy belép.

- Hál' Istennek hogy itt vagy! Tudod e, hány óra van? Apa nem sokára hazaér. Sejtettem, hogy elmész egyedül.

- Dehogy! Con velem jött! - mondta ártatlan arccal.- Majd húga leszűkített-szemes nézésére szerényen hozzátette – Ááh, túl jól ismersz.

- Na siess zuhanyozni! Bűzlesz. Ezt nem csak Apa fogja érezni, hanem még Obama is Washingtonban ha így maradsz.

- Hah! Kösz szépen! - De azért a nagyobb jó érdekében felment az emeletre zuhanyozni.

Mire felvette pizsamáját, ami jelenleg egyetlen nagy fehér póló volt, és megvizsgálta magát egész alakos tükrében, sietségtől kócos haját – amit gyorsan összekötött, zöld macskaszemeit, semmi árulkodót nem látott. Arca kicsit kipirult ugyan, de az akár a forró zuhany következménye is lehetne. Hallotta, hogy Jonah már hazaért és Sunny-val beszélget. Lement, köszönt, beszélgetett, öntött egy bögre teát, majd gyors puszik után visszament szobájába, eléggé elfáradt a kiruccanása alatt.

Reggel ismét beszélgetésre ébredt, az egyik hangot nem ismerte fel, az egyik őrszemé lehetett, de a másik apjáé volt. A szavakat nem hallotta ki teljesen, igyekeztek lent tartani a hangerőt. Annyit azonban sikerült kivennie, hogy ő is szóba került, és valami nem lehetett igaz. Ajjaj!

Úgy döntött csak akkor megy le, amikor az ismeretlen elmegy. Addigra már fel is öltözött és rendbe szedte magát. Mikor leért a lépcsőn, apja kendőzetlenül dühös arckifejezéssel nézett rá.

- Beszédem van veled!- kezdte.

Rochelle nagy levegőt vett, majd leült egy székre az ebédlőben. Nem szólt.

- Gondolom, már tudod, hogy miért.

- Sajnálom, hogy nem szóltam, de mindenki olyan elfoglalt volt és nekem már annyira hiányzott egy jó futás és...

- Ne gyere itt nekem a futással meg a sűrű programokkal! - vágott a szavába Jonah, már ordítva. - Nem csak erről beszélek! A rohadt életbe! Tudod, mit mondott nekem Don, aki itt volt? Tudod, hogy miket beszélnek tegnap este óta a klánban? Azt, hogy a főnök lánya egy zabigyerek! Az egyik katona látott egy fekete párducot tegnap, érezte az illatodat, majd látta azt is ahogyan visszaváltozol. Tudta, hogy a családfánkban nem volt még fekete példány. Természetesen ez kitudódott a klánban, mindent tudnak! Amúgy is kételkedtek már sokan, a szagodon is érezték mindig, plusz soha senki nem látott az erdőben, de azt megoldottuk eddig, és most ... vége van.

- Nem tudtam, hogy van ott valaki! Én nem vettem észre senkit, pedig figyeltem, hogy látnak-e!

- Ezek szerint nem eléggé!! - Kínos csend következett, majd Rochelle egy furcsa dologgal állt elő.

- Tudod, miért nem mondtam, hogy miért szakítottam Rodney-val?

- Ez meg hogy jön ide?

- Úgy, hogy azért történt, mert folyamatosan más nőkkel kufircolt. És nem akartam, hogy neked...

- Hát még ezt is felhozod? Nem elég, hogy én tudtam, hogy anyád másik férfival volt, nem elég, hogy már mások is, lassan az egész világ tudja?

- De ő legalább nem akarta! - kiabálta már Rochelle is. Nem bírta tovább, felrohant a lépcsőn, végig a folyosón a döbbent Marisol mellett, egyenesen a szobájába. Nem fordult vissza Jonah kiáltásaira sem, zokogva az ágyra borult. Félt attól, ami következni fog.

Jonah Nightclaw dühödten járkált fel-alá dolgozószobájában. Nem tudta mit csináljon.. Egyrészt ha nem is vér szerinti lánya volt, de szerette Rochelle-t, másrészt ott volt az a hang a fejében, ami azt mondta, cselekedjen igazi erős vezetőként, még ha nehéz és fájdalmas döntés előtt is áll. Ezerféle emlék jutott eszébe, jók és rosszak felváltva, amik csak még jobban összezavarták. Az eset után, amikor Marguerite kisírt szemmel, magába zuhanva ül ágyuk szélén, miután megtudta, állapotos. Tudta, hogy nem lehet Jonah kölyke, mert a szégyene miatt megtagadta magát tőle, miután elmondta mi történt, bárhogy is vigasztalta párja. . És mégis ugyanúgy szerette mindkét lányát, az előzményektől függetlenül. Hatalmas szíve volt Jelenetváltás, pár évvel később, ismét Maggie, amint mosolyogva nézte ahogy a még kicsi Shelly odaszalad hozzá megmutatni az új balerinacipőjét, csinál egy piruettet, majd nevetnek. Új kép: az életében először átváltozó Rochelle helyén egy fekete párduc, ami megsemmisítette minden reményét, hogy nem a vér szerinti apjára ütött, aki Jonah nagy ellensége volt. Aztán egy újabb emlék, alig több mint 20 évvel ez előttről, ahogy a már felnőtt Rochelle tartja karjaiban, mosolyogva, csecsemő féltestvérét. És így ment ez egészen addig, amíg Jonah szinte megőrült, újra feltámadt gyűlöletének és szívből jövő szeretetének váltakozásától.

Ekkor eszébe jutott még valami. „Azt is gondolhatnák, gyenge és hazug vagy. Semelyik klán nem akar magának olyan vezetőt. Évek óta az ellenséged gyerekét tartod el, és ezt eltitkoltad. Mi mást rejthetsz még el? Ha a beléd vetett bizalom megrendül, hogy nézel a szemükbe, mint családapa és mintafőnök? A lány élete valószínűleg maga lesz a pokol, ha itt marad... Jól gondold meg, mit csinálsz.” Ezt mondta a reggeli hírt hozó Don távozása előtt. Felindultságában szinte már zihált. Ő nem gyenge!

Valamivel később, éppen ebédidőben, Rochelle lejött végre az emeletről. Kisírt, nagy szemeivel kísértetiesen hasonlított az emlékbeli anyjára. Bár Marguerite aranybarna haját Marisol örökölte, és anyja mogyoróbarna szemeinél is sokkal zöldebb szemekkel rendelkezett, a hasonlóság szembeötlő volt. Jonah elfordította róla a tekintetét.

- Amikor Rochelle bement a konyhába, mély levegőt vett, és kimondta.

- El kell innen menned. - mondta halkan, tudta, hogy hallja így is.

Rochelle szorosan becsukta szemeit, újabb könnycsepp folyt végig mézes árnyalatú bőrén. Nem szólt semmit. Erős volt.

- Így lesz a legjobb. Nem kell szégyenkezned neked sem, új életet kezdhetsz...

- Hagyjuk ezt! Kérlek! Sejtettem, hogy ez lesz, felkészültem rá. De ne fogd arra, hogy az úgy nekem milyen jó lesz. Ez nem erről szól.

- Meg kell értened...- kezdte volna Jonah rősebb hangon, de a lány félbeszakította.

-Ne aggódj, értem. Már összepakoltam néhány cuccot, és kiveszem a megtakarított pénzem a bankból, aztán megyek. Nem akarok szégyenfolt lenni a sikeres és jól működő életedben. Csak lehozom a bőröndöt, és hívok egy taxit..

          - Arra semmi szükség! Adok pénzt, az egyik kocsit is elviheted.

- Nem!

Miközben ezt mondta, már a lépcső közepén járt. Ez után elfojtott síróhangokat és halk suttogást lehetett hallani, ahogy a két lány elbúcsúzott egymástól. Valószínűleg már mindent megbeszéltek. Amikor végül Rochelle lejött, csak annyit mondott:

        - Azért azt ne gondold, hogy én valaha is szégyenkeztem vagy szégyenkeznék. - ha a lányod lehettem volna. - Tette hozzá gondolatban, majd mikor nem kapott választ, sóhajtott, majd elköszönt. - Hát akkor... Viszlát, Jonah.

Az nem tudta, mit mondhatna. Ekkor Marisol rohant le a lépcsőn.

- Várj! Kikísérlek!

Mikor elhaladt apja előtt egy szemrehányó pillantást lövellt felé könnyáztatta szemeivel, de még nem mondott semmit.

Jonah a nappali ablakából figyelte, ahogy kiértek a kapun, majd egy hosszú és szoros öleléssel elbúcsúztak, miközben úgy tűnt, Rochelle vigasztalja húgát, letörölte kezeivel könnyeit az arcáról. Ekkor megérkezett a taxi, a bőröndöt betették a csomagtartóba, majd egy utolsó kézszorítás után az idősebb lány beült és a kocsi elindult. Integettek egymásnak, majd a sárga autó eltűnt a kanyarban.

2. rész

570 mérfölddel arrébb, Las Vegas belvárosában
Késő este volt már, ilyenkor nem szokott nagy forgalom lenni boltjában, ezért Salime Williams úgy döntött átpakolgatja kicsit a berendezést, csak mert fő a változatosság, és amúgy is szétunta a fejét egyedül, mert úgy tűnt, mindenki másnak támadt valami fontos tennivalója. Így legalább a meghibásodott és sérült darabokat is ki tudja pofozni egy kicsit néhány egyszerű varázsigével. Így hát felkötötte vörösesbarna haját, bekapcsolta a rádiót, és nekilátott.
Éppen  a pult mögött pakolgatta arrébb a sűrű,  aranyló színű Titokforrás nevű bájitalszerűségeket, amiknek hatására minden lény - élő, halott, élőhalott- elárulja azt amit megakartál tudni tőle, még a legféltettebb titkát is. Nem a legmenőbb cucc, de a mai szurka-piszka-és-mindenki-öli--a-másikat világban elég nagy rá a kereslet. Megcsörrent a pulton  a telefonja, és mivel a rádióból szóló zenére való táncikálás közbeni pakolásban úgy elmerült, megijedt az éles hangra és rezgésre, kicsúszott az egyik kis gömb alakú palack a kezéből, és a földön nagy csörömpöléssel ezer darabra tört – volna,  ha az üveg nem lenne megerősítve boszibűbájjal.  Amikor lehajolt érte, nem pazarolva a drága erejéből lebegtetésre, észrevette a  régóta keresett varázslatos őrölt  kávécsomagot  a fal mellé becsúszva. Évek óta nem találta, rengeteg kávé volt a helyen, de ilyen egy sem. Ez az egy csomag ugyanis soha nem fogyott ki, mondhatni utántöltős volt. Az előtt sokat segített neki szükség esetén a pénzkeresésben – na meg a parasztvakításban, amikor jóslással kereste a mindennapit.. Bár sokszor be is jöttek a “látomásai”, azért a jövendőmondás még mindig nem volt az erőssége. Kihúzta, és közben köszönt barátjának, Dan-nek, ő hívta.
– Hello Bébi! Valami baj ban?
– Szia! Csak szólni akartam, hogy nem tudok már beugrani, mert az egyik haveromnak a focicsapatból elég durván felszakadt a szemöldöke a meccsen, egy vadbarom lefejelte, és kisebb agyrázkódást is kapott utána az esés miatt, vagy pedig a csávónak van kemény feje.
– Uhh, szegény! Remélem nem olyan súlyos!
– Szerintem nem kell bent maradnia csak kezelik és megvizsgálják. Bekisérem a kórházba. Csak hívtalak, hogy legalább halljam a hangodat.
– Persze, megértem, menj csak vele. Üzenem neki, hogy jobbulást, ha képben van majd add át, jó?
– Oké. Na mennem kell. Szeretlek! Szia!
– Én is téged… – de ezt már csak a zúgó üres vonalnak  mondta,. Pedig igaz volt, nagyon szerette őt, de a kétely mindig benne volt, hogy mi történik, ha a halandó Dan megtudja, ki is ő valójában.
Gyorsan elhesegette ezt a gondolatot, és rápillantva a még mindig a kezében szorongatott kávéra,  úgy döntött, ha már ennyi ideje van, tesz egy újabb próbát. Neki is látott a kávéfőzésnek felforralta a vizet, szórt bele kávét, megitta, és a végén háromszor borított. A kérdése nem csak személyes volt,  a barátai jövőjére is gondolt. És kis figyelem és kapizsgálás után meglátta a három jelet. Először egy fejenálló háromszög vonalait látta meg, valamilyen téren negatív változás fog bekövetkezni. Jó kezdet… Utána esernyőre hasonlító formát vett ki, ez veszélyt jelentett. Nem meglepő, különcöknek gyakran van ellensége, pláne az ő bagázsuknak. És a harmadik ismét egy háromszög, de ez felfelé irányult, tehát pozitív szerelmi vagy anyagi vagy akármilyen változás érkezik. Ennek van értelme? Egyszer lenn aztán fenn, vagy mi?  Francokat! Biztos csak megint egy be nem váló jóslat lehet.
Ekkor ismét megcsörrent a telefonja. Felvette és beleszólt.
– Hali Főnök-kutya! Mi a pálya?
– Nem. Vagyok. kutya! Esküszöm, ha még egyszer így hívsz, betartom egy bizonyos ígéretemet… – Ez volt Vincent “Vérfarkas-vagyok-mindenki-rettegjen” Rivera válasza, aki kis csapatuk élén állt jelenleg. Kellett egy vezető, aki összefogja a társaságot szükség esetén, de hogy mi történt a “választás” idején az agyukkal, hogy pont őt szavazták meg, az azóta is kérdéses.
– Oké, oké, vettem az adást, nyugi. Na mi van? – mondta barátságtalanabb hangon.
– Nanana, mi ez a hangszín hirtelen? Csak nem beijedt a mi kis boszink? – mondta gyúnyosan nevetve amaz.
–  Mondták már neked, hogy seggfej vagy?
– Nem, engem mindenki  imád és istenít. Tanulhatnátok ti is tőlük. Igazán. – egy szemrehányás.
Erre Salime is felnevetett és visszatért eredeti hangneméhez.
–  De most komolyan Vin, miért hívtál? Valami oka csak van, hogy megszakítottad a kurvázásodat. Vagy mi van, kiderült, hogy vámpír a csaj és rühelli a bolhásokat?
– Boszorkány… – kezdte volna figyelmeztető hangon.
– Jóóóó, renben, bocsi, kicsúszott.
– Egyébként most nincs velem nő, ha tudni akarod. Illetve egy igen…
– Nem hiszem, hogy akarom ezt hallani. Szóval akkor mit akarsz mondani már tíz perce?
– Ide tudnál jönni valami gyógy-szarral? Éppen a külvárosban “vadászgattam” amikor megéreztem Neela illatát. Ő az az egy nő. Megsebesült, nem lehet mozgatni, csak rosszabbodna a helyzet. Eszméletlen is.– mondta, megnevezve másik barátjukat.
– Bazd meg, Vin!
– Észnél vagy? Egy tündért? Túl kicsi lenne! Amúgy is úgy tudtam csoporttársat nem baszunk.
– Nem úgy értettem te állat ! Mért nem ezzel kezdted? Mit vigyek? Hol vagytok? Van veletek még valaki?
– Azért, mert beleszóltál. Nem tudom, valami fertőtlenítőt  a sebekre mindenképpen, elsősegély,  vérutánpótlás is jöhetne, de hagyd,  azt majd Rio elintézi. Ja és remélem tudsz valami  bűűűvös varázsszót amitől összeforr a szárnya is, csúnyán elintézték. Itt vagyunk a tónál, biztos hívta a természet, vagy valami egyéb tündércucc. Jelenleg még nincs itt senki. Az állatot bóknak vegyem?
– Szarom le hogy minek veszed. Gyorsan összepakolok néhány dolgot, megyek amint tudok. Addig próbáld életben tartani ha lehet, oké?  A szárnyával meg majd meglátom mit tudok tenni.
– Siess.– ezzel letetette.

És Salime így is tett, mert hiába a száraz humor, cinikusság és miegyebek, nagyon jól tudta, hogy Vin is ugyanúgy agódott a tündérért.

1. rész

„Visszajössz még hozzám, Rochelle Nightclaw. Visszajössz, és könyörögni fogsz a bocsánatomért.” - Ezek voltak Rodney - Seggfej - Hyde utolsó szavai a lányhoz, mielőtt még az becsapta volna maga mögött a san francisco-i ex-lakásuk ajtaját. Hah! Még hogy ő könyörögjön! Ezek után egy bőröndnyi cuccával és értékeivel gyorsan beszállt a Land Roverbe, amelyet jelenleg ő használt, egyébként a klánjuk tulajdona volt. Hát igen, nem volt mindig olyan rossz az alfa-pár gyermekének lenni... Vagyis közülük az egyiknek... Aki sajnos már nem élt.

Csak ekkor buggyantak ki az első könnycseppjei, gyorsan letörölte azokat is. Nem fog egy ekkora hazug disznó miatt sírni, akit már nem is most kellett volna lapátra tennie. Nem érdemli meg. Még a házban sem tudott volna megmaradni veszekedésük után. Nem, nem a veszekedés miatt, hanem mert a lakásban talán csak a mennyezeten nem kufircolt más nővel az a szemétláda. Rochellenek hányingere támadt már a gondolatra is. Ezért is hozott kevés cuccot magával. Már régóta sejtette, hogy valami nem oké a kapcsolatukban, például Rodney mostanában feltűnően sokat parfümözte magát (hogy elnyomja aktuális ribancának illatát?). Ez még nem is lett volna feltűnő, mert illett a bájgúnár képéhez, de egyre jobban eltávolodtak egymástól. Igazából Rochelle sem érzett már úgy mint annak idején, egy éve.

De ezen a derűs későnyári napon munkahelyéről, egy helyi menő bárból hazaérve lepihent egy kicsit, és ezzel leplezte le Rodney bakiját. Emberfelettien jó szaglásával megérzett egy erős idegen szagot az ágy alól, majd meglátta a legutóbbi hancúrpajti leheletnyi tangáját becsúszva az éjjeliszekrény mellé. Legalább valami kevésbé sablonosat hagyott volna hátra, ha már úgy öntött előre hozza a karácsonyi ajándékosztást...

Ezért történt hát, hogy Rochelle úgy döntött, meglátogatja „apját” és húgocskáját , és kér tőlük egy szívességet. Időközben az ég sötétedni kezdett, de ez mit sem ártott a szép időnek és a melegnek. Mintha még az időjárás sem érzett volna együtt a lánnyal.

Rochelle kb. 8 órára ért haza, a város szélén elhelyezkedő naaagy villába, amit mások csak Nightclaw-háznak hívtak. Nos, Rochelle itt nőtt fel, sőt kevéske 65 évéből pontosan 40 évig élt itt. Bár a klán még viszonylag fiatalnak számított a maga 250 évével, máris igazi nagyhatalom volt a nyugati országrészen, amit erősségének és összetartásának köszönhetett. Rochelle gyakran hazalátogatott mióta úgy döntött, hogy külön utakon jár. Édesanyja halála óta, 5 éve egyre sűrűbben érezte úgy, hogy szüksége van a családjára. Így volt ez most is, és amúgy is jó lesz egy kicsit fecsegni imádott húgával, Marisollal.

Felhajtott a kocsibejárón és a kapunál lévő biztonsági kamera felé fordította fejét, hogy azonosítani tudják és beengedjék. Az udvaron leállította a motort, majd egy mély levegőt vett, és egy erőltetett mosollyal az arcán megölelte a már az ajtóban toporgó féltestvérét. Marisol - az ő sötét hajától árnyalatokkal különböző - aranybarna haja szabadon hullámzott  arca körül. Hátrasimított egy kósza tincset, és most is, mint mindig, megfigyelte az esetleges változásokat rajta. Mivel az alakváltók általában a 22. életévük után, vagy később váltak halhatatlanná, Marisolnak várnia kell még legalább pár hónapot, mert még nem töltötte be a bűvös 22-t, de soha nem lehet tudni... Minden esetre már alig várta, hogy - az ő szavaival élve - ő is „szent és sérthetetlen” legyen. Ez azért egy kicsit túlzás volt és ezt ő is tudta, de jól hangzik. Bár még Rochelle is igazán zöldfülűnek számított a halhatatlan népség között, máris sokkal tapasztaltabb volt. Nem volt másik testvérük, mert a rengeteg próbálkozás ellenére az anyjuk, Marguerite nagy bánatára nem tudott újabb élő és egészséges babát hozni a világra Rochelle után. Ám 46 évvel később, a család nagy örömére megszületett Marisol, akit mindenki csak Sunnynak becézett ez, és a neve miatt. . Ugyanekkor Rochellenek a Rocky jutott, szintén a neve miatt - ami franciául annyit tett: kövecske - , és mert mindig is ő volt a keményebb közülük. És háát. valószínűleg az expasijai is (az a kemény 3 darab, aki megmerte közelíteni a főnök lányát) úgy gondolták, hogy vele az élet is olyan mint egy köves út... Háát, szarügy..

Miután beértek az ajtón, egy gyors mindenki-egyszerre-beszél-köszöntés kíséretében a kisebb előszoba után beértek a hatalmas sárga nappaliba, amely egyik oldalán egy óriási plazmatévé nyújtózott, amely előtt egy kis asztal, majd egy nagy és kényelmes barna színű bőrkanapé állt. És ezen a kanapén ült Jonah Nightclaw, a klán feje és egyben Rochelle mostohaapja – apja, ahogy mindenki tudta.

Felállt, és ő is szorosan megölelte Rochellet.

- Szia kicsim! Jó újra látni téged! - mondta miután elengedték egymást. - De mi van veled? Rossz napod volt? Olyan nyúzottnak tűnsz.

- Hát, így is fogalmazhatunk... A bárban a dolgozók megőrültek, és Roddal sem minden oké. - Nagyon nem. - Szakítottunk.

- Istenem! Megyek főzök neked egy felejtő teát, jó? - Kérdezte Sunny.

- Uhh, köszi az jól esne. - Majd még Marisol átment a nappaliból nyíló tágas konyhába.

- Mit csinált már megint?

- Hagyjuk. Nem szeretnék róla most beszélni, csak felzaklatna amikor vééégre lenyugodtam.
- Megértem. De azért remélem tudod, hogy mi itt vagyunk ha szükséged van bármire is.

- Igen, persze. - Amikor apja újra megölelte, Rochelle a vállára hajtotta fejét Nagy szüksége volt most erre. - Figyelj, Apa, kivehetném most az egyik kisebb klán-lakást egy pár napra?

- Nem. - majd amikor Rochelle felkapta a fejét, egy kis mosollyal hozzátette. - Jobb szeretném, ha itt maradnál velünk.

A lány is elmosolyodott majd megköszönte, Sunnynak a teát is, és úgy döntött, újra felfedezi régi szobáját, ami azóta is üresen maradt. A régi emlékek mind visszatértek: valamelyiken nevetett, valamelyiken sírt, de nagyon jó volt újra itthon lenni. Hiányzott neki a nem túl kicsi de mégis telizsúfolt szobája is a Sunnyval közös gardróbbal, a nagy és puha ággyal, a tükrös fésülködőasztallal, mindennel. Kipakolta a szükséges holmijait, megágyazott, kicsit rendet tett, majd elment lezuhanyozni. Mire visszaért, Marisol már ott ült az ágyán. Sokat beszélgettek, majd feljött a nagy kérdés:

- Mit csinált az a szemétláda?

- Vigyázz, most megsértetted azokat a ládákat! - majd egy nagy szusszantás után elmondta. - Apának nem mondtam el, érthető okokból...

Sunny megértően rámosolygott, majd nem sokkal később elment, későre járt már. Rochelle még sokáig nem aludt, átgondolta a nap eseményeit, és hosszú gondolkodás után úgy döntött, így lesz a legjobb. Utána már csak a családjára gondolt, hogy mennyire szerette őket. A mindig vidám Marisolt,  akit tényleg csak napsugárként lehetett jellemezni. Jonaht, aki apja helyett apja volt szinte egész életében, és lányaként szerette. De azért egy dolgot soha nem lesz képes elfogadni igazán...