3. rész

San Francisco külvárosa

Teltek-múltak a napok, és Rochelle már csak egy karmát sem engedte ki dühében, ha Rodney-ra gondolt. Az ideje nagy részét Marisollal töltötte, együtt mentek vásárolni, együtt futottak az erdőkben, és egyszer-kétszer még „szétnéztek a városban” is. Mindemellett nagyon sokat beszélgettek az élet fontos dolgairól. Nem csak testvérek, hanem legjobb barátnők is voltak.

A ház felé tévedő és beugró klántagok először nagy szemeke meresztettek, mikor többször látták pár nap alatt vagy éppen Jonah ismertette velük a helyzetet. Talán azért, mert nem most „nyaralt” itt utoljára, de lehet, hogy vadonatúj felsőinek mély kivágását nézték...

Egyik délelőtt apja jobb keze – vagy mellső lába, Conner Wild érkezett jelentést tenni a fiatal tagok harci képességéről. Rochelle épp az emeletről jött le, amikor távozófélben volt.

Mikor meglátta, elismerően füttyentett, majd – apja figyelmeztető torokköszörülésére – csak annyit mondott egy ölelés kíséretében:

- Jó újra itt látni, kicsi lány. - Ezt a becézést még régen ragasztotta rá, és azóta sem szokott le róla, valószínűleg, hogy idegesítse.

- Jó újra itt lenni! - Válaszolta mosolyogva, majd lábujjhegyre állva nyomott egy puszit Con arcára miközben összeborzolta szőke tincseit - mert azt meg ő nem szerette. A borzolás részét.

- Igen, igen, ő is nagyon örül, hogy ismét láthatja azt a fancsali képedet, és a többi, és a többi... Most már akár mehetsz is. - szólt Jonah.

- Apa, ismétlem, nem vagyok már gyerek, és nincs szükségem non-stop felügyeletre sem. Egyébként meg ez semmi sem volt.- mondta Rochelle miután egy kis idő múlva magukra maradtak.

- De az istenért! Most lett vége az előzővel !

Rochelle nagyot sóhajtott. A klán feje, hiába alakváltó, sohasem fogja megérteni, hogy egy áralmatlan pusszantás a részéről vagy részére még nem felhívás vízszintes tangóra, még csak nyálcsatára sem, és pláne nem egy hosszan tartó, romantikus kapcsolatnak nevezett, régen rossz életformára... Na nem mintha Sunny jobb helyzetben lett volna, ha Jonah az idősebb lányra kettő szemmel figyelt, akkor a fiatalabbra százkettővel.

Késő délután ismét egy macskaeresztést tervezett a Sziklás-hegység erdeibe, éppen volt ideje egy kicsit hosszabb túrára is. Marisol nem ért rá, azt mondta el kell intéznie valamilyen dolgot a főiskolával kapcsolatban, az előadásokat kell átrendeznie, vagy valami ilyesmi. Ezért hát két lehetősége maradt: vagy nem szól az apjának és megy egyedül, vagy annak egyik főembere, esetleg saját maga fogja elkísérni. Hááát, inkább az elsőt választaná. Lehet, hogy necces lesz, de amiről nem tudnak az nem fáj, ugye?

Így hát megvárta, míg tiszta a levegő – Jonah nincs láthatáron, elsétált a háztól pár száz méterre, majd amikor nem látott senkit a közelben, és a fák közé ért, átváltozott. Beletelt pár pillanatba még mire a közepes termetű, sötét hajú női alak helyén egy fekete párduc formája állt, de ez az öregeknél sem volt másképp. Utána nekiiramodott a hegyoldalnak.

Érezte macskája felszabadult örömét, ami sohasem maradt el ilyenkor. Elképesztő volt érezni, ahogy a szél süvít mellette - és látni a verseny eredményeként felkavart leveleket - , a puha avart mancsai alatt, és a késő délutáni napsugarak simogatását, melyek kiemelték fényes, sötét bundájában az egyébként alig észrevehető mintákat. Hallotta, a fák lombjainak suhogását, az erdő hangjait; ahogy a baglyok huhognak és sötétedéskor kezdenek előjönni, ahogy a bogarak és rágcsálók motoszkálnak, de a közeledése miatt menekülő kisebb patások ütemes lábdobogását is. Leírhatatlan és kimondhatatlan volt ez, ahogy a párduc átveszi az irányítást, és mégsem.

Hosszú távot megtett már, mikor egy vízesésnél megállt pihenni és felugrott egy sziklára. Elnézte ahogy a víz habjai felcsapnak amikor leér a kisebb folyóhoz, hallgatta csobogását. Macskaszemeivel kitűnően látott mindent, Még ilyenkor sötétben is. Basszus! Marisol biztosan keresi, és Jonah is otthon lehet már. Annyira elmerült a szabadságában, hogy nem is gondot erre korábban.

Olyan gyorsan rohant hazafelé, amennyire csak tudott. Árkon-bokron keresztülfutott, majd a lehető legközelebb a házhoz visszaváltozott. Megkereste eldugott ruháit egy fa tövénél, gyorsan felkapta a kopott farmert és laza pólót, majd sietve bement a lakásba a hátsóajtón. Sunny a konyhában tevékenykedett, így pont láthatta ahogy belép.

- Hál' Istennek hogy itt vagy! Tudod e, hány óra van? Apa nem sokára hazaér. Sejtettem, hogy elmész egyedül.

- Dehogy! Con velem jött! - mondta ártatlan arccal.- Majd húga leszűkített-szemes nézésére szerényen hozzátette – Ááh, túl jól ismersz.

- Na siess zuhanyozni! Bűzlesz. Ezt nem csak Apa fogja érezni, hanem még Obama is Washingtonban ha így maradsz.

- Hah! Kösz szépen! - De azért a nagyobb jó érdekében felment az emeletre zuhanyozni.

Mire felvette pizsamáját, ami jelenleg egyetlen nagy fehér póló volt, és megvizsgálta magát egész alakos tükrében, sietségtől kócos haját – amit gyorsan összekötött, zöld macskaszemeit, semmi árulkodót nem látott. Arca kicsit kipirult ugyan, de az akár a forró zuhany következménye is lehetne. Hallotta, hogy Jonah már hazaért és Sunny-val beszélget. Lement, köszönt, beszélgetett, öntött egy bögre teát, majd gyors puszik után visszament szobájába, eléggé elfáradt a kiruccanása alatt.

Reggel ismét beszélgetésre ébredt, az egyik hangot nem ismerte fel, az egyik őrszemé lehetett, de a másik apjáé volt. A szavakat nem hallotta ki teljesen, igyekeztek lent tartani a hangerőt. Annyit azonban sikerült kivennie, hogy ő is szóba került, és valami nem lehetett igaz. Ajjaj!

Úgy döntött csak akkor megy le, amikor az ismeretlen elmegy. Addigra már fel is öltözött és rendbe szedte magát. Mikor leért a lépcsőn, apja kendőzetlenül dühös arckifejezéssel nézett rá.

- Beszédem van veled!- kezdte.

Rochelle nagy levegőt vett, majd leült egy székre az ebédlőben. Nem szólt.

- Gondolom, már tudod, hogy miért.

- Sajnálom, hogy nem szóltam, de mindenki olyan elfoglalt volt és nekem már annyira hiányzott egy jó futás és...

- Ne gyere itt nekem a futással meg a sűrű programokkal! - vágott a szavába Jonah, már ordítva. - Nem csak erről beszélek! A rohadt életbe! Tudod, mit mondott nekem Don, aki itt volt? Tudod, hogy miket beszélnek tegnap este óta a klánban? Azt, hogy a főnök lánya egy zabigyerek! Az egyik katona látott egy fekete párducot tegnap, érezte az illatodat, majd látta azt is ahogyan visszaváltozol. Tudta, hogy a családfánkban nem volt még fekete példány. Természetesen ez kitudódott a klánban, mindent tudnak! Amúgy is kételkedtek már sokan, a szagodon is érezték mindig, plusz soha senki nem látott az erdőben, de azt megoldottuk eddig, és most ... vége van.

- Nem tudtam, hogy van ott valaki! Én nem vettem észre senkit, pedig figyeltem, hogy látnak-e!

- Ezek szerint nem eléggé!! - Kínos csend következett, majd Rochelle egy furcsa dologgal állt elő.

- Tudod, miért nem mondtam, hogy miért szakítottam Rodney-val?

- Ez meg hogy jön ide?

- Úgy, hogy azért történt, mert folyamatosan más nőkkel kufircolt. És nem akartam, hogy neked...

- Hát még ezt is felhozod? Nem elég, hogy én tudtam, hogy anyád másik férfival volt, nem elég, hogy már mások is, lassan az egész világ tudja?

- De ő legalább nem akarta! - kiabálta már Rochelle is. Nem bírta tovább, felrohant a lépcsőn, végig a folyosón a döbbent Marisol mellett, egyenesen a szobájába. Nem fordult vissza Jonah kiáltásaira sem, zokogva az ágyra borult. Félt attól, ami következni fog.

Jonah Nightclaw dühödten járkált fel-alá dolgozószobájában. Nem tudta mit csináljon.. Egyrészt ha nem is vér szerinti lánya volt, de szerette Rochelle-t, másrészt ott volt az a hang a fejében, ami azt mondta, cselekedjen igazi erős vezetőként, még ha nehéz és fájdalmas döntés előtt is áll. Ezerféle emlék jutott eszébe, jók és rosszak felváltva, amik csak még jobban összezavarták. Az eset után, amikor Marguerite kisírt szemmel, magába zuhanva ül ágyuk szélén, miután megtudta, állapotos. Tudta, hogy nem lehet Jonah kölyke, mert a szégyene miatt megtagadta magát tőle, miután elmondta mi történt, bárhogy is vigasztalta párja. . És mégis ugyanúgy szerette mindkét lányát, az előzményektől függetlenül. Hatalmas szíve volt Jelenetváltás, pár évvel később, ismét Maggie, amint mosolyogva nézte ahogy a még kicsi Shelly odaszalad hozzá megmutatni az új balerinacipőjét, csinál egy piruettet, majd nevetnek. Új kép: az életében először átváltozó Rochelle helyén egy fekete párduc, ami megsemmisítette minden reményét, hogy nem a vér szerinti apjára ütött, aki Jonah nagy ellensége volt. Aztán egy újabb emlék, alig több mint 20 évvel ez előttről, ahogy a már felnőtt Rochelle tartja karjaiban, mosolyogva, csecsemő féltestvérét. És így ment ez egészen addig, amíg Jonah szinte megőrült, újra feltámadt gyűlöletének és szívből jövő szeretetének váltakozásától.

Ekkor eszébe jutott még valami. „Azt is gondolhatnák, gyenge és hazug vagy. Semelyik klán nem akar magának olyan vezetőt. Évek óta az ellenséged gyerekét tartod el, és ezt eltitkoltad. Mi mást rejthetsz még el? Ha a beléd vetett bizalom megrendül, hogy nézel a szemükbe, mint családapa és mintafőnök? A lány élete valószínűleg maga lesz a pokol, ha itt marad... Jól gondold meg, mit csinálsz.” Ezt mondta a reggeli hírt hozó Don távozása előtt. Felindultságában szinte már zihált. Ő nem gyenge!

Valamivel később, éppen ebédidőben, Rochelle lejött végre az emeletről. Kisírt, nagy szemeivel kísértetiesen hasonlított az emlékbeli anyjára. Bár Marguerite aranybarna haját Marisol örökölte, és anyja mogyoróbarna szemeinél is sokkal zöldebb szemekkel rendelkezett, a hasonlóság szembeötlő volt. Jonah elfordította róla a tekintetét.

- Amikor Rochelle bement a konyhába, mély levegőt vett, és kimondta.

- El kell innen menned. - mondta halkan, tudta, hogy hallja így is.

Rochelle szorosan becsukta szemeit, újabb könnycsepp folyt végig mézes árnyalatú bőrén. Nem szólt semmit. Erős volt.

- Így lesz a legjobb. Nem kell szégyenkezned neked sem, új életet kezdhetsz...

- Hagyjuk ezt! Kérlek! Sejtettem, hogy ez lesz, felkészültem rá. De ne fogd arra, hogy az úgy nekem milyen jó lesz. Ez nem erről szól.

- Meg kell értened...- kezdte volna Jonah rősebb hangon, de a lány félbeszakította.

-Ne aggódj, értem. Már összepakoltam néhány cuccot, és kiveszem a megtakarított pénzem a bankból, aztán megyek. Nem akarok szégyenfolt lenni a sikeres és jól működő életedben. Csak lehozom a bőröndöt, és hívok egy taxit..

          - Arra semmi szükség! Adok pénzt, az egyik kocsit is elviheted.

- Nem!

Miközben ezt mondta, már a lépcső közepén járt. Ez után elfojtott síróhangokat és halk suttogást lehetett hallani, ahogy a két lány elbúcsúzott egymástól. Valószínűleg már mindent megbeszéltek. Amikor végül Rochelle lejött, csak annyit mondott:

        - Azért azt ne gondold, hogy én valaha is szégyenkeztem vagy szégyenkeznék. - ha a lányod lehettem volna. - Tette hozzá gondolatban, majd mikor nem kapott választ, sóhajtott, majd elköszönt. - Hát akkor... Viszlát, Jonah.

Az nem tudta, mit mondhatna. Ekkor Marisol rohant le a lépcsőn.

- Várj! Kikísérlek!

Mikor elhaladt apja előtt egy szemrehányó pillantást lövellt felé könnyáztatta szemeivel, de még nem mondott semmit.

Jonah a nappali ablakából figyelte, ahogy kiértek a kapun, majd egy hosszú és szoros öleléssel elbúcsúztak, miközben úgy tűnt, Rochelle vigasztalja húgát, letörölte kezeivel könnyeit az arcáról. Ekkor megérkezett a taxi, a bőröndöt betették a csomagtartóba, majd egy utolsó kézszorítás után az idősebb lány beült és a kocsi elindult. Integettek egymásnak, majd a sárga autó eltűnt a kanyarban.