I will survive

Sziasztok!
Tudom, hogy régóta nem jelentkeztem, és ismét, sokadszorra is nagyon-nagyon sajnálom, de épp most élem át az év eleji elhavazott heteimet - bár ez inkább már lavina és hóvihar , abból is a leggyilkosabb fajta, aminek alig akad túlélője. Egyszerűen nincs szabadidőm.
Na jó, nem akarom itt túldramatizálni a helyzetet és hisztizni a rossz sorsomról, meg egyebekről, a lényeg, hogy remélem, megértetek.
Mindennek tetejébe, egy pár hétig nem lesz gépem, technikai okok miatt. Betegeskedik, így mihamarabb el kell vinni a szervizbe, hogy megműthessék.

De az új történet készülődik, és hamarosan kedves olvasóim is megkaphatják!
Ehhez szeretném a türelmeteket és megértéseteket kérni. Remélem, még kitartottatok néhányan  :)
Millió Puszi Mindenkinek!! (K)

Epilógus

Eközben a belvárosban, nem messze a kávéháztól, egy gyönyörű nő sétált egy éjjel-nappalihoz. Gyorsan összecsukta skarlátvörös esernyőjét, kicsit megrázta, majd eltartva magától beljebb sétált.

Kimondhatatlanul utálta az esőt. Mindig is így volt. Még szerencse, hogy nála volt az esernyője. És most nem fogja hagyni, hogy elrontsa a kedvét néhány – nagyon sok – kis vízcseppecske. Ez az ünneplés időszaka volt.

Vidáman köszönt a bent pakolgató fiatalembernek, aki le sem vette róla a szemét, mióta belépett. Ez mindig is így volt... mindenki megbámulta különleges szépségét. Drámaian felsóhajtott. Halandók...

Nyilvánvalóan a pasi félreértette a sóhaját, vagy csak kifogást keresett, de azonnal ott termett mellette.

- Miben segíthetek, hölgyem? - kérdezte csábító hangon – legalábbis próbálkozott.

A nő belement a játékba, az ajkába harapott, de igazából azon gondolkozott, jótékonykodjon-e. Végül úgy döntött, miért is ne, hagy legyen egy jó napja neki is. Bár elintézhetné könnyebben is.

- Igazából, három tequiláért jöttem. - mondta végül mézes-mázos hangon. Ha már ünnepel... és a fiúka úgy is örömmel körbe ugrálja..

Pár perc múlva már a három ital, ajándék bonbon és az esernyője volt a kezében, sőt az egyik piát a pasi állta neki. A nő bájosan rámosolygott, megveregette az arcát, és már indult is a - lopott - kocsijához.

A halandó még sokáig követte a tekintetével. De a nőt ekkor ez már nem érdekelte. Vezetés közben bontotta ki az első üveget, és nagyot húzott belőle. A szabadságra, az eddigi és az eljövendő sikerekre, örömökre. A pia kellemesen végig égette a torkát, de tudta, hogy nem sok hatása lesz. Egy kortynak semmi, még egy egész üvegnek sem sok. De a három már elmegy.

Mire elért a lakásához, már elfogyott az első üveg. Pedig közel lakott egy felhőkarcoló csúcslakosztályában. Egy fél napja.

Felliftezett, majd mihelyst beért a lakásába – miután átverekedte magát a tutibiztos zárakon – már vette is elő az új kincsét. Ami további örömökhöz fogja vezetni. Őszintén szólva azt hitte, ennél nehezebb lesz megszerezni... Persze a számára semmi sem nehéz.

Kár, hogy a legeslegjobb barátnője, Lena éppen nem ér rá. Pedig szívesen megosztaná vele ezt az örömteli pillanatot. De mindig olyan titkos elfoglaltságai vannak. Na mindegy, majd legközelebb.

Eszelősen vigyorogva nyitotta fel A könyvet. Nagyon réginek tűnt, a lapjai sárgultak, és régimódi, tollas – tintás írással kezdődött. Ettől eltekintve a külseje rongálatlan és tiszta. Nagyon vigyázhattak rá.

A tequiláját kortyolgatva lapozgatta a vaskos kötetet. Az eleje igen unalmas volt. Ez talizott ezzel, aztán ezzel, már hárman voltak, bla bla bla. Inkább tovább lapoz. Bár egy részre nagyon kíváncsi volt, de majd később. Előbb látnia kell...

Igen! A tagok rajzolt képei és külső ismertetőjegyei, rövid történet. Izgatottan lapozgatott... mindjárt... mindjárt...

Egek mennyi szöveg van arról a dögös vámpírról... A szemét forgatva lapozott még egyet... és nagyot dobbant a szíve. Ott voltak. Egymás mellett. Nem is különbözhetnének jobban.

Szeretetteljesen simogatta a képet a bal oldali lapon. A jobb oldalin remegni kezdett a keze. Biztosan az alkoholtól. Végre hat.

De legbelül tudta, hogy ez nem igaz. Vajon ők hogyan reagálnak majd? És ő mit fog érezni, amikor találkoznak, ismét?

Hirtelen elszontyolodott. Biztos volt benne, hogy nem lesz kellemes. Azok után, ami történt... Miatta...

De lehet, hogy mégis jó lesz. Ki tudja. Akkor is alig várta, hogy újra lássa őket. Nem volt rá esélye, amikor felvette az alakváltó lány alakját. Sietnie kellett. Talán megsérültek? Súlyosan?

Beszökhetne megint más formájában...Mint már többször tette. De nem, nem jó ötlet. Előbb-utóbb lebukna. És amúgy is, a saját külsejével akar velük találkozni. Mert találkozni fognak.

Diadalittasan elmosolyodott. Hogy is szokták mondani? A kocka el van vetve. Hamarosan újra látja őket. Most már csak várnia kell, hogy rájöjjenek, kölcsönvette a könyvet. És aztán megfogják találni. Ez biztos. A képességeikkel.

Nemsokára találkozik Aeronnal.

És Zachriellel.

Még nem tudják, mi vár rájuk...

29. rész

Salime másnap este az ágyán ült felhúzott térdekkel. Karjait szorosan köréjük fogta és úgy ringatta magát. Bár tudomása sem volt afelől, hogy ezt teszi. Kábultan nézett maga elé. Időnként az arcán legurult egy-egy könnycsepp.

Odakint esett az eső. Az ütemes az ablaknak verődő esőcseppek monoton hangja furcsán festette a fejében levő halk, kába zúgást. Ezen nem lepődött meg. Az utóbbi napokban annyi érzelemben volt része, hogy az sem lenne csoda, ha az örökkévalóság hátralevő részében semmit sem érez.

Na igen. Az elmúlt napok... maga a pokol. Először a Rochelle elleni merénylet... és annak következményei... aztán a Rochelle és Vincent elleni merénylet... és annak következményei...

Igen, Vin túlélte. Sőt, nemsokára teljesen egészséges lesz. Legalábbis külsőleg. Belsőleg... biztosan eltart egy darabig. De Rochelle, a párja majd segít neki. Ebben biztos volt.

Azonban Danny... A könnyei hirtelen gyorsabban folytak. Danny nem élte túl. És végig ellenük dolgozott.

Ők pontosan akkor értek oda, amikor Dan is befelé igyekezett , valamilyen kulccsal a kezében. Az arca be volt esve, a szeme vörösek voltak és be voltak dagadva a sírástól... szörnyen nézett ki.

Aztán kiderült, hogy miért. Miután a meglepődés után nagy nehezen elmondta, hogy Rochellenek kell a kulcs, a fiúk átvették az irányítást. Így Sally ott maradt Dannyvel.

A boszorkányt az emlékek hatására még most is kirázta a hideg. Fáradtan a fejtámlának döntötte a fejét, és lehunyta a szemeit. De az emlékek akkor sem hagyták békén.

Dan akadozva beszélt, de a lényeget végül elmondta neki. Hogy vámpírvért itattak vele... és valamiért függővé vált. Nem tudott megállni, és a sikeres „küldetéseiért” kapott csak anyagot.

Ezért nézett ki úgy, ahogy. Mert régen ivott utoljára, és azért kapta volna a következő anyagot, mert segített Rochelle elrablásában. De a hullámokban erősödő elvonási tünetei ellenére úgy tűnt, őszintén bánja a dolgot.

Aztán mielőtt még valahogyan kivihette volna onnan, hogy segítsen rajta, néhány vérfarkas rájuk tört a szűk folyosón. Mivel először még azt hitték, hogy csak Salime az ellenség, őt vették célba.

Ekkor Danny maga mögé lökte a lányt, és maradék erejével ellenük fordult. De késő volt. A gyilkos karmok és agyarak már túl közel jártak, és egy halandónak még a halhatatlan vér által nyújtott extrákkal sincs ellenük esélye.

Az utána történő események olyanok voltak, mintha lassított felvételen nézte volna őket. Danny térdre esik, majd előre borul... a hátramaradt Zach és Neela végez a vérfarkasokkal, és a többiek után mennek a belső kamrába...

És ő ledermed, könnybelábadó szemekkel néz a barátai után, majd a halott farkasokra, végül a haldokló barátjára. Aztán gyorsan magához térve gyorsan érte nyúl, és óvatosan a hátára fordítja.

Danny felköhögött, de csak vér jött ki a száján. Salime a könnyektől elhomályosodott szemeivel nézett rá, és megtartotta a fejét, másik kezének remegő ujjbegyeit végighúzta az arcán.

Mind...végig... szerettelek...

Ezek voltak az utolsó szavai, az utolsó leheletével. És a boszorkány könnyei akkor is, és még most is, kionthatatlan patakként áradtak meg tőlük.

Mert ő is szerette a halandót.

És tudta, hogy a függősége ellenére jó ember volt. Ezt bizonyították túlságosan rövid élete utolsó tettei is. Istenek, a családja! Hogyan mondja el nekik?

A fájdalmas emlékeket és gondolatokat halk kopogás szakította meg. Salime gyorsan letörölte könnyeit, bár tudta, hogy úgy is pocsékul néz ki. De azért valamennyire összeszedte magát.

- Gyere!

Az ajtón Rochelle lépett be.

- Hát te? Azt hittem, rég úton vagytok a Farkaslakba. - mondta erőltetett, szomorú mosollyal, és néhány szipogással megfűszerezve.

Miután Vin nagyjából felgyógyult, és egyáltalán felébredt, azt tervezték, elvonulnak a férfi házába, hogy megbeszélhessenek mindent, négyszemközt. Salime azt hitte, már egy órája elindultak.

Rochelle együtt érzőn ránézett, majd az ajkába harapott.

- Mindjárt megyünk, csak eszembe jutott... - elharapta a mondatot. - … de inkább nem zargatlak.

- Mondd nyugodtan! Tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz! - Bár most szíve szerint leginkább magányra vágyott.

- A könyv. A Krónikánk. Amiről beszéltél a múltkor. Eszembe jutott, hogy még nem is láttam. Szeretném majd elolvasni.

Sally gyanakodva vonta fel a szemöldökét. Miért pont most jutott eszébe?

- Jóóól van... deee...

- Elvihetném most? - nézett rá szerényen a pillái alól barátnője.

- Őőő, persze. Most pont itt van nálam... valahol... - gyorsan szétnézett, majd rájött, hogy az ágya alá csúsztatta be. - Nemrég fejeztem be a te részedet. - mormogta, még mindig furcsállva az alakváltó viselkedését. - De nagyon vigyázz rá! És minél hamarabb hozd vissza!

Shelly vakító mosollyal válaszolt. - Mondanod sem kell! De most már sietek. A vérfarkasom vár.

Aztán hirtelen odalépett hozzá, és cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Köszönöm, Salime. Szeretlek, ugye tudod?

A boszi felnevetett.

- Menj, és mondd ezt inkább a pasidnak.

Aztán amikor az ajtó becsukódott a szinte csilingelve elköszönő Rochelle után, rájött, hogy még nem beszélt neki a könyvről. Soha.

Eltűnődve vállat vont. Amilyen furcsa volt most az alakváltó, biztos Vin említette meg neki, csak rosszul emlékezett.

Igen, biztosan.

oOoOo

Rochelle ellazulva, elégedetten dorombolva hajtotta le a vérfarkasa mellkasára a fejét Vincent kastélyának hálószobájában, de vigyázva a kötésekre, amik még néhol fedték a komolyabb, de már gyógyulófélben lévő sérüléseket.

Amik nyilvánvalóan nem gátolták a férfit abban, hogy szerelmeskedjen a párjával. Bár erre valószínűleg semmi sem lenne képes. A pasi egy kielégíthetetlen bestia volt. De az ő bestiája. Csak és kizárólag az övé.

A lány a kemény izomkötegekbe rejtette mosolyát. Nem tudta volna megmondani, mikor volt utoljára ilyen boldog. Ha volt valaha egyáltalán. De most... a szíve csordulásig telt örömmel, megkönnyebbüléssel, szerelemmel... Nem, még sohasem volt ilyen boldog.

Jonah nem csak, hogy „visszafogadta” lányává, már túl volt az életveszélyen. Ahogy Vincent, és ő is. Minden akadály elhárítva. A régi családja is rendben volt, és az új is... rendben van... lesz. Rochelle kissé elkomorodva még közelebb bújt Vinhez, érezte, hogy a férfi teste megfeszül.

- Bocsá...- hangos, figyelmeztető morgás szakította félbe a mondatot. Az alakváltó annyiszor kért bocsánatot az elmúlt félórában - mert tudta, hogy a sebek még érzékenyek- , hogy a vérfarkas már fenekeléssel fenyegette. Ami talán nem is lenne olyan rossz...

De a következőpillanatban Vin megnyugtatón simogatni kezdte a haját, karját, és hátát. Ő is tudta, mire gondolhatott az előbb a párja.

- Csak időre van szükségük. - suttogta a férfi, de nem úgy hangzott, mint aki szász százalékban biztos ebben.

Nagyon jól tudta, hogy néhány lelki seb sokkal lassabban gyógyul, és sokkal mélyebb heget hagy, mint a külsők. Hiszen még ő sem tette túl magát teljesen azon, hogy megölte a testvérét. Igaz, az a szörnyeteg, akit lefejezett, már egyáltalán nem az ő bátyja és egyúttal barátja volt, akire mindig felnézett. Már nem az a Vale volt, aki minden rosszban és jóban mellette állt.

És azok után, amit Rochellelel tett... A lány nem akart túl sokat beszélni róla, azt mondta, túlteszi magát rajta, de... Vin másodszor, harmadszor, ezredszer is újra megölte volna a hajdani testvérét emiatt.

Azt, aki egy őrült, bosszúszomjas gyilkos lett, bár a külseje megmaradt.

Inkább most kizárta a gondolatai közül a keserédes emlékeket, és visszatért a jelenbe.

- Salime, akármilyen törékenynek tűnik, mégis erős. Jól lesz. Erről én gondoskodom. - mormogta a nőnek, aki az egész életét megváltoztatta, és most elrévedve rajzolt mintákat a mellkasára.

- De igazán szerette Dant. Tudom, hogy halandó volt, és ő is tudta, hogy idővel véget kell majd vetnie a kapcsolatuknak, de... nem így. Szegény Sally... - Hirtelen felkapta a fejét. - Én nem élném túl. Ha elveszítenélek... vagy elveszítettelek volna... - Még a gondolat is szörnyű volt. Elviselhetetlen.

Vincent a homlokára szorította a száját, szemét behunyta.

- Engem nem veszítesz el. Soha nem hagylak el.

Rochelle halványan rámosolygott.

- Nem is fogom engedni.

Ezzel megcsókolta. Mikor a hosszú, gyengéd csóknak vége lett, a férfi tudta, hogy mindent tisztázniuk kell. Nem maradhat titok közöttük. De előtte még szerette volna megnyugtatni a párját.

- Rio miatt pedig ne aggódj. - Tudta, hogy a vámpír igazi barátjává vált a lánynak, de a korábbi féltékenységére semmi ok nem volt, hiszen egyfajta testvéri szeretet alakult ki közöttük. - Nem ez az első alkalom, hogy elhagy minket. Először tombol, iszik – vért és alkoholt - aztán lenyugszik, kitisztítja a fejét. - Próbálta ezzel oldani Rochelle hangulatát. - Hidd el, pár nap múlva megint minket boldogít majd, mi corazón. - utánozta Rio spanyol hanglejtését.

- Jha, de nem hiszem, hogy a többi alakalommal azért lépett le, mert kiderült, hogy a testvéred volt az ő néhai apja. A fenébe is, egyáltalán hogyan lehetséges ez? Mint egy szappanoperában, komolyan.

Vin elnevette magát, de hamar elkomorodott.

- Vale, miután átváltoztattam, dühöngött. Vérengzett. Megtámadott mindenkit és mindent, ami mozgott. Amikor segíteni akartam neki, el akartam neki magyarázni, hogy mit kell tennie, nekem esett. - Még most is emlékezett arra a pillanatra, amikor a bátyja először nézett rá gyűlölettel és undorral a szemében. Vincent mélyet lélegzett, hogy folytatni tudja. - Én hagytam elmenni. Nem akartam, nem tudtam bántani, pedig, mivel én változtattam át, megtehettem volna. De nem voltam rá képes.

Rochelle megértően nézett rá. Úgy sejtette, jobb lesz a férfinak, ha kitisztítja ezt a régi mérget, ami majdnem egy évezrede emészti. Éppen ezért merte megkérdezni az aggasztó kérdését, ami közben jutott eszébe. Kezét Vin borostás arcára tapasztotta, és a szemébe nézett.

- Neked... ki segített? - pillantása önkéntelenül a sebhelyes nyakára tévedt. Rájött, hogy még sohasem kérdezte erről bővebben.

A vérfarkas zavartan félrenézett.

- Senki. Miután megharaptak, ott hagytak az esőn, a mocsárban, teljesen egyedül. Így, egyedül kellett átélnem mindent. Ezért gondoltam, ha talán Vale velem lenne... Ezért volt nehéz elengednem.

Ó, szegény Vincentem. Az én egyetlenem.

Ő azonban csak megköszörülte a torkát, és folytatta.

-Nem hallottam felőle többé, bár minden vágyam akkor az volt, hogy segíthessek neki. Gondolom, ezek után kóborolni kezdett. Közben megtanulta, hogyan használhatja előnyösen új képességeit. Az erejét. Nyilván eljutott Rioék kis falujába is, és a Valerio nevet vette fel.

Rochelle élesen szívta be a levegőt.

- Rio mondta, hogy az anyját... megerőszakolták. Így született. De az apja sosem került elő.

Vin gondterhelten felsóhajtott.

- Hát, most igen. De az édesanyja mindig szerette őt. És azt hiszem... a testvéremet is. Egy ideig. Ezért becézte úgy a fiát, ahogy, a rossz emlékek ellenére is. - finoman megrázogatta a lányt, ismét megpróbálta jobb kedvre deríteni. - De, mint mondtam, Rio nem sokára visszajön. Örülni fog, hogy kiderült az igazság, bár bánni fogja, hogy egy ütést sem mérhetett a „gazember apjára”.És persze, nekem, a nagybátyjaként, újdonsült jogaim lesznek fölötte. - tette hozzá, mintegy megváltozhatatlan tényként.

Rochelle szinte maga előtt látta, ahogy a kezeit egymáshoz dörzsöli, miközben azon gondolkozik, mikét szúrhatna ki legrégibb barátjával... aki az unokaöccse is.

Ettől valóban nevethetnékje támadt, de közben rosszallóan rázta a fejét.

Azonban még mindig volt egy kérdése, és jókedve ismét csillapodott.

- És... Giselle?

Annyit már tudott, hogy rossz tapasztalatai voltak Vincentnek vele, ezek szerint a szeretője volt. Ezért volt pokoli féltékeny rá még... régebben.

Vincent hirtelen keményen megcsókolta.

- Giselle... egy utolsó ribanc volt. Egy senki. - Mivel tudta, hogy ennyi nem lesz elég, ha a makacs párját akarja meggyőzni, elismerte: - Persze, akkor még nem ezt gondoltam, még halandó korunkban. Mindenki őt akarta - és általában meg is kapta. De Vale... fülig szerelmes volt belé. Rajongott érte. Nem látott át az álcáján, és ezt a nő ki is használta. És a testvérem úgy táncolt, ahogy ő fütyült.

És ekkor Vincent Rivera olyat tett, amit Rochelle még sosem látott. Elpirult.

- Én még akkor... tapasztalatlan voltam. Kissé.. khmm... leitatott és... azt is kihasználta. - egyre vörösebb lett, még az ő aranybarna bőre is. - Ő volt az első.

Helló, féltékenység, öreg barát!

Shelly nem tudott nem morogva válaszolni.

- Mondd, hogy halott!

Újabb, lazább vállvonás.

- Ő volt az első áldozatom vérfarkasként. És nem bántam meg. Azóta nem bíztam meg egyetlen nőben sem... de aztán jöttél te. - A hangja ellágyult, ahogy végigsimított a lány testén. - És alapjaiban rengetted meg a világom. Most már nincs és nem is lesz senki más. Csak Te. Te vagy a mindenem. Az életem. Imádlak. - suttogta csókok között. Egek, ez a pasi aztán tudja, hogyan kell kiengesztelni egy nőt. Menten elolvadok.

Aztán hirtelen a fenekére csapott.

- Úgy hogy semmi ok arra, hogy a zöld szemű szépség helyett zöld szemű szörnyeteg jöjjön elő.

- Hééé! - fintorgott Rochelle, de hamar elnevette magát. Most már teljesen megnyugodhatott. Sőőőt... - Végre tettre váltottad a szót. - dorombolta, és teljes testével a vérfarkasra mászott.

A válasz kaján vigyor volt, majd egy várakozó pillantás. Shelly kihívóan mosolygott le a férfira, de nem bírta sokáig, és a füléhez hajolt. - Én is imádlak, vérfarkas. - A fülcimpájára harapott, majd végignyalta. - Megőrülök érted. - hozzádörgölőzött.

Vincent elégedetten felmordult, és megfordította helyzetüket. Aztán szenvedélyesen, vadul megcsókolta a nőjét. A nyelve felfedezte az ajkait, a száját, aztán ki – be hatolt, a szeretkezést imitálva, míg az alakváltó el nem veszítette a fejét. Aztán...

Elhúzódott, és a férfi csóktól nedves szájára szorította egyik ujját.

- Még valami... Ha Rio apja a te vérfarkas testvéred volt, de Rio egyszerű halandóként született...

- Nagyon nagy valószínűséggel a mi kölykeink sem örökölnek vérfarkas gént. Mivel nem így születtem, nagy eséllyel ők sem fognak. Kis fekete párducaink lesznek. Ha szeretnéd... - sietett megválaszolni a kérdést Vin.

- Rajtad kívül semmi sem tehetne boldogabbá. - suttogta meghitten Shelly, és a férfi hajába túrt. - És a te génjeidet... majd meglátjuk. Én mindenhogy szeretni fogom Őket, és Téged is, örökké.

Vincent vonzó arcát ellenállhatatlanul jóképűvé tette széles, de ördögi mosolya.

- Nos, akkor... lássunk hozzá a cicaalomhoz, cicuskám!

És már csókolta is a párját.