4. rész

      Alig, hogy elindultak, Rochelle-nek a taxiban ülve eszébe jutott valami. Megkérte a középkorú, színesbőrű sofőrt, hogy álljon meg egy pillanatra. Az nem morgott, csak lehúzódott az útról, talán mert hallotta a lány hangján és látta az arcán a hangulatát. Sietősen kiszállt a kocsiból, majd megkereste a ház közelében lévő kis ösvényszerűséget, ami a hegy előtt elterülő erdőhöz vezetett.  Végigfutott rajta, majd az első néhány sor fa után egy kis tisztás szélénél megállt.  Nem is egy, hanem a tisztás szélénél, amely egészen ősz közepéig, volt mikor a  végéig vadvirágoktól tarkállott, az illata a virágok és környező fák keverékéből tevődött össze, és a beszűrődő napsugarak megvilágították, szinte kiemelték a befelé egyre sötétedő, árnyékos erdőből. 

          Ez a kis terület volt Marguerite Nightclaw sírhelye is.  Nagyon sokszor járt ide, minden nap friss virágot szedett, vagy -még kisebb korukban- elhozta lányait és dalolt, énekelt, de legtöbbször csupán a természet iránti szeretetéből látogatta meg a helyet. Ezért amikor öt éve meghalt, családja egyöntetűen úgy döntött, ide temetik el. 

        Shelly idejött most.  Összeválogatott néhány virágot egy kisebb csokorba, különböző színűeket, majd odasétált édesanyja sírdomborulatához, és annak közepére helyezte el az illatozó csokrot... És megint csak jöttek a könnyek, pedig azt hitte, kifogyott belőlük a délelőtt folyamán. És mégis, most is sorban követték egymást. Bár nem kellett volna meglepődnie, mert úgy érezte, mintha a szívéből és lelkéből tépnének le darabot, akárhogyan is készült fel rá...

         -  Nagyon hiányzol. Mindig, minden nap. Mennyire más volt minden, amíg itt voltál... - suttogta remegő hangon, remegő ajkakkal. De mennie kellett, mert a taxis várt, és úgy érezte, nem tud tovább itt maradni, nem akarta, hogy ismét hatalomba kerítsék az emékek. 

          - Je t'aime, chére maman. - tette hozzá búcsúzóul Marguerite anyanyalvén.

       Majd hátat fordított, és visszasietett az úthoz, miközben letörölte könnyáztatta arcát a kézfejével.  A sofőr most sem szólt sokat,  de nem is nézett rá dühösen, és amikor megmondta neki az egyik belvárosi hotel címét, csak egy bólintással nyugtázta azt.

       Az út ezek után is csendesen telt, a lány az ablakon kinézve gondolataiba mélyedt, és megpróbált nem a délelőtt történtekre és a múlt emlékeire gondolni. Új életet kell kezdenie, tiszta lappal, megújultan, megerősödve. És azok a dolgok nem ehhez fogják hozzásegíteni.  

       Ha már a múltnál tartunk... Eszébe jutott, hogy a hotel, amiben pár napig meg akarta húzni magát, éppen Rod lakásának körzetében van. Ha valakivel, akkor vele éppen nem akart találkozni ebben a helyzetben. Új élet,  új emberek, új lehetőségek, új emlékek, új lapok...új kártyavár. Jonah mindig egy kártyavárhoz hasonlította az életet, amit erősen kell megépíteni. Kártyavár...  Egy hirtelen ötlettel döntötte el úti célját. A belvárostól távol lévő,  óceánparton terülő Nemzetközi San Franciscó-i Repülőtér, ami nem is volt olyan messze. Felejtést, szórakozást, és újdonságokat akart. Hol máshol találná azokat meg , mint Las Vegasban? 

Mikor ezt a csendes ( néma?) vezetővel is közölte, az furcsán nézett rá a visszapillantóból. 

       - Ne haragudjon, ígérem, ez az utolsó kérésem ma. - mondta Rochelle egy szerény mosollyal.

       A sofőr elkapta a pillantását, majd megrázta a fejét .

       - Azt is ígérem, hogy kap borravalót. - tette hozzá szempilla-rebegtetéssel.

       Erre a férfi is elmosolyodott. Aztán megszólalt.

       - Ugyan már. Volt  rosszabb utasom is.  A kisasszony az előzőhöz képest még hamar is döntötte el,  mit is kezdjen az életével. 

     - Hát,  az elég erős kifejezés, de mondjuk úgy, remélem, hogy nem most csesztem el az enyémet. - mormogta magának.

       A  sofőr azonban meghallotta, és  kíváncsi pillantást vetett a válla fölött a lányra, aki csak annyit mondott egy sóhajtás után.

       - Akkor úgy mondom, hogy úgy érzem, most ezt kell tennem.

       Amaz helyeslően bólogatott, mintha értené a helyzetet. 

       - Tudja, kisasszony, én magam is vo'tam így egyszer, azér' jöttem ide. A helyzetem...nem volt valami jó korábban, és most, van egy csodás feleségem, gyermekeim, akiket imádok, és házam, munkám, amiből eltarthatom őket. Nem bántam meg a döntést.

       Rochelle erre egy újabb kis mosollyal válaszolt, de a szavak nagy hatással voltak rá, adtak neki reményt az összeomló világában.

    Hamarosan el is érkeztek a repülőtérhez. Mindketten kiszálltak, majd a férfi segített neki kivenni a bőröndjét, majd bátorítóan azt mondta.

       -  Remélem a kisasszony sorsa is hasonlóan alakul maj', mint az enyém. Sok szerencsét.

     Erre a lány megölelte, meglepve vele, és megköszönt mindent, és kifizette az utat,  nem kérte a teljes összeget  a jószívű sofőr, mosolyogva mondva, hogy szüksége lesz még rá, és "egy ilyen gyönyörű kisasszonynak jár a kedvezmény".     Bement a tágas épületbe, majd a nagy tömegben, hiszen péntek délután volt, megkereste a pénztárat. Ott megtudta,  hogy az alig több mint fél óra múlva induló járaton csak a másodosztályon van szabad jegy. De ez egyáltalán nem zavarta, több okból sem. Egyrészt mert nem volt elkényeztett luxuscica, aki nem is ad lejjebb, pláne nem rövidebb úton, másrészt minél hamarabb le akart innen lépni, mert a végén még meggondolná magát Marisol miatt. Nagyon hiányolni fogja. A ragyogó természetét, azt, hogy mindig mosolygott, a beszélgetéseket... Nem, nem, nem! El kell menned! 

      A szükséges - és érvényes -  dokumentumainak  és repülőjegyének bemutatásával, sikerült beszereznie egy  beszállókártyát és a nagyobb poggyászát is leadnia az utasfelvételi pultnál, amit éppen elért zárás előtt.  Majd sikeresen túlesett a vizsgálaton is a megfelelő biztonsági kapunál, és nem sokkal az után  már a   US Airways egyik gépének fedélzetén ült, és megkezdődhetett a felszállás. Szeretett repülni, és nézni az alatta elterülő tájat, várost, bár nem olyan sokszor utazott még így, életkorához képest. Az út zűrmentesen zajlott.

      Közel másfél órával később,  megérkezett az Észak Las Vegas-i Repülőtérre,  ahol ismét sikeres poggyászfelvétel és leszállási procedúrák után, vadászott egy térképpel ellátott prospektust, majd  megpróbálta ezt - ismét -  egy taxival is. Mivel elég sokan vártak az érkező utasokra, nagy nehezen sikerült is neki.  Nem volt járatos Vegasban, így a sofőr tudására hagyatkozott, csak annyit kért, vigye lehetőleg a belvárosba.
       Így hát a jó ember sötétedéskor kitette őt  a város legnagyobb, legfőbb útján, amit csak úgy neveznek: 'The Strip'. Persze ő már jól megfizettette, hiszen ilyenkor nagy a forgalom az utakon, és azok közül is a "legnyomorgósabba" kellett hoznia. Erre Rochelle visszavágott, hogy ő beérte volna egy kintebb futó úttal is, nem mondta, hogy pont ide jöjjenek. Majd újabb szemrehányások - és plusz borravaló - után végül saját maga vette ki a bőröndjét a csomagtartóból, és alig csukta be annak ajtaját,  a kocsi már tovább is hajtott.
       - Bazd meg!- kiáltotta utána, majd morogva folytatta.- Még ilyen gyökér, kapzsi, kretén seggfejet...-
     Hogy öröme még nagyobb legyen, az út közben eleredő eső egyre jobban zuhogott.
      - Remek! Komolyan, mint a rohadt  mesékben...- méltatlankodott tovább a járda közepén, elázva.