2. rész

570 mérfölddel arrébb, Las Vegas belvárosában
Késő este volt már, ilyenkor nem szokott nagy forgalom lenni boltjában, ezért Salime Williams úgy döntött átpakolgatja kicsit a berendezést, csak mert fő a változatosság, és amúgy is szétunta a fejét egyedül, mert úgy tűnt, mindenki másnak támadt valami fontos tennivalója. Így legalább a meghibásodott és sérült darabokat is ki tudja pofozni egy kicsit néhány egyszerű varázsigével. Így hát felkötötte vörösesbarna haját, bekapcsolta a rádiót, és nekilátott.
Éppen  a pult mögött pakolgatta arrébb a sűrű,  aranyló színű Titokforrás nevű bájitalszerűségeket, amiknek hatására minden lény - élő, halott, élőhalott- elárulja azt amit megakartál tudni tőle, még a legféltettebb titkát is. Nem a legmenőbb cucc, de a mai szurka-piszka-és-mindenki-öli--a-másikat világban elég nagy rá a kereslet. Megcsörrent a pulton  a telefonja, és mivel a rádióból szóló zenére való táncikálás közbeni pakolásban úgy elmerült, megijedt az éles hangra és rezgésre, kicsúszott az egyik kis gömb alakú palack a kezéből, és a földön nagy csörömpöléssel ezer darabra tört – volna,  ha az üveg nem lenne megerősítve boszibűbájjal.  Amikor lehajolt érte, nem pazarolva a drága erejéből lebegtetésre, észrevette a  régóta keresett varázslatos őrölt  kávécsomagot  a fal mellé becsúszva. Évek óta nem találta, rengeteg kávé volt a helyen, de ilyen egy sem. Ez az egy csomag ugyanis soha nem fogyott ki, mondhatni utántöltős volt. Az előtt sokat segített neki szükség esetén a pénzkeresésben – na meg a parasztvakításban, amikor jóslással kereste a mindennapit.. Bár sokszor be is jöttek a “látomásai”, azért a jövendőmondás még mindig nem volt az erőssége. Kihúzta, és közben köszönt barátjának, Dan-nek, ő hívta.
– Hello Bébi! Valami baj ban?
– Szia! Csak szólni akartam, hogy nem tudok már beugrani, mert az egyik haveromnak a focicsapatból elég durván felszakadt a szemöldöke a meccsen, egy vadbarom lefejelte, és kisebb agyrázkódást is kapott utána az esés miatt, vagy pedig a csávónak van kemény feje.
– Uhh, szegény! Remélem nem olyan súlyos!
– Szerintem nem kell bent maradnia csak kezelik és megvizsgálják. Bekisérem a kórházba. Csak hívtalak, hogy legalább halljam a hangodat.
– Persze, megértem, menj csak vele. Üzenem neki, hogy jobbulást, ha képben van majd add át, jó?
– Oké. Na mennem kell. Szeretlek! Szia!
– Én is téged… – de ezt már csak a zúgó üres vonalnak  mondta,. Pedig igaz volt, nagyon szerette őt, de a kétely mindig benne volt, hogy mi történik, ha a halandó Dan megtudja, ki is ő valójában.
Gyorsan elhesegette ezt a gondolatot, és rápillantva a még mindig a kezében szorongatott kávéra,  úgy döntött, ha már ennyi ideje van, tesz egy újabb próbát. Neki is látott a kávéfőzésnek felforralta a vizet, szórt bele kávét, megitta, és a végén háromszor borított. A kérdése nem csak személyes volt,  a barátai jövőjére is gondolt. És kis figyelem és kapizsgálás után meglátta a három jelet. Először egy fejenálló háromszög vonalait látta meg, valamilyen téren negatív változás fog bekövetkezni. Jó kezdet… Utána esernyőre hasonlító formát vett ki, ez veszélyt jelentett. Nem meglepő, különcöknek gyakran van ellensége, pláne az ő bagázsuknak. És a harmadik ismét egy háromszög, de ez felfelé irányult, tehát pozitív szerelmi vagy anyagi vagy akármilyen változás érkezik. Ennek van értelme? Egyszer lenn aztán fenn, vagy mi?  Francokat! Biztos csak megint egy be nem váló jóslat lehet.
Ekkor ismét megcsörrent a telefonja. Felvette és beleszólt.
– Hali Főnök-kutya! Mi a pálya?
– Nem. Vagyok. kutya! Esküszöm, ha még egyszer így hívsz, betartom egy bizonyos ígéretemet… – Ez volt Vincent “Vérfarkas-vagyok-mindenki-rettegjen” Rivera válasza, aki kis csapatuk élén állt jelenleg. Kellett egy vezető, aki összefogja a társaságot szükség esetén, de hogy mi történt a “választás” idején az agyukkal, hogy pont őt szavazták meg, az azóta is kérdéses.
– Oké, oké, vettem az adást, nyugi. Na mi van? – mondta barátságtalanabb hangon.
– Nanana, mi ez a hangszín hirtelen? Csak nem beijedt a mi kis boszink? – mondta gyúnyosan nevetve amaz.
–  Mondták már neked, hogy seggfej vagy?
– Nem, engem mindenki  imád és istenít. Tanulhatnátok ti is tőlük. Igazán. – egy szemrehányás.
Erre Salime is felnevetett és visszatért eredeti hangneméhez.
–  De most komolyan Vin, miért hívtál? Valami oka csak van, hogy megszakítottad a kurvázásodat. Vagy mi van, kiderült, hogy vámpír a csaj és rühelli a bolhásokat?
– Boszorkány… – kezdte volna figyelmeztető hangon.
– Jóóóó, renben, bocsi, kicsúszott.
– Egyébként most nincs velem nő, ha tudni akarod. Illetve egy igen…
– Nem hiszem, hogy akarom ezt hallani. Szóval akkor mit akarsz mondani már tíz perce?
– Ide tudnál jönni valami gyógy-szarral? Éppen a külvárosban “vadászgattam” amikor megéreztem Neela illatát. Ő az az egy nő. Megsebesült, nem lehet mozgatni, csak rosszabbodna a helyzet. Eszméletlen is.– mondta, megnevezve másik barátjukat.
– Bazd meg, Vin!
– Észnél vagy? Egy tündért? Túl kicsi lenne! Amúgy is úgy tudtam csoporttársat nem baszunk.
– Nem úgy értettem te állat ! Mért nem ezzel kezdted? Mit vigyek? Hol vagytok? Van veletek még valaki?
– Azért, mert beleszóltál. Nem tudom, valami fertőtlenítőt  a sebekre mindenképpen, elsősegély,  vérutánpótlás is jöhetne, de hagyd,  azt majd Rio elintézi. Ja és remélem tudsz valami  bűűűvös varázsszót amitől összeforr a szárnya is, csúnyán elintézték. Itt vagyunk a tónál, biztos hívta a természet, vagy valami egyéb tündércucc. Jelenleg még nincs itt senki. Az állatot bóknak vegyem?
– Szarom le hogy minek veszed. Gyorsan összepakolok néhány dolgot, megyek amint tudok. Addig próbáld életben tartani ha lehet, oké?  A szárnyával meg majd meglátom mit tudok tenni.
– Siess.– ezzel letetette.

És Salime így is tett, mert hiába a száraz humor, cinikusság és miegyebek, nagyon jól tudta, hogy Vin is ugyanúgy agódott a tündérért.