29. rész

Salime másnap este az ágyán ült felhúzott térdekkel. Karjait szorosan köréjük fogta és úgy ringatta magát. Bár tudomása sem volt afelől, hogy ezt teszi. Kábultan nézett maga elé. Időnként az arcán legurult egy-egy könnycsepp.

Odakint esett az eső. Az ütemes az ablaknak verődő esőcseppek monoton hangja furcsán festette a fejében levő halk, kába zúgást. Ezen nem lepődött meg. Az utóbbi napokban annyi érzelemben volt része, hogy az sem lenne csoda, ha az örökkévalóság hátralevő részében semmit sem érez.

Na igen. Az elmúlt napok... maga a pokol. Először a Rochelle elleni merénylet... és annak következményei... aztán a Rochelle és Vincent elleni merénylet... és annak következményei...

Igen, Vin túlélte. Sőt, nemsokára teljesen egészséges lesz. Legalábbis külsőleg. Belsőleg... biztosan eltart egy darabig. De Rochelle, a párja majd segít neki. Ebben biztos volt.

Azonban Danny... A könnyei hirtelen gyorsabban folytak. Danny nem élte túl. És végig ellenük dolgozott.

Ők pontosan akkor értek oda, amikor Dan is befelé igyekezett , valamilyen kulccsal a kezében. Az arca be volt esve, a szeme vörösek voltak és be voltak dagadva a sírástól... szörnyen nézett ki.

Aztán kiderült, hogy miért. Miután a meglepődés után nagy nehezen elmondta, hogy Rochellenek kell a kulcs, a fiúk átvették az irányítást. Így Sally ott maradt Dannyvel.

A boszorkányt az emlékek hatására még most is kirázta a hideg. Fáradtan a fejtámlának döntötte a fejét, és lehunyta a szemeit. De az emlékek akkor sem hagyták békén.

Dan akadozva beszélt, de a lényeget végül elmondta neki. Hogy vámpírvért itattak vele... és valamiért függővé vált. Nem tudott megállni, és a sikeres „küldetéseiért” kapott csak anyagot.

Ezért nézett ki úgy, ahogy. Mert régen ivott utoljára, és azért kapta volna a következő anyagot, mert segített Rochelle elrablásában. De a hullámokban erősödő elvonási tünetei ellenére úgy tűnt, őszintén bánja a dolgot.

Aztán mielőtt még valahogyan kivihette volna onnan, hogy segítsen rajta, néhány vérfarkas rájuk tört a szűk folyosón. Mivel először még azt hitték, hogy csak Salime az ellenség, őt vették célba.

Ekkor Danny maga mögé lökte a lányt, és maradék erejével ellenük fordult. De késő volt. A gyilkos karmok és agyarak már túl közel jártak, és egy halandónak még a halhatatlan vér által nyújtott extrákkal sincs ellenük esélye.

Az utána történő események olyanok voltak, mintha lassított felvételen nézte volna őket. Danny térdre esik, majd előre borul... a hátramaradt Zach és Neela végez a vérfarkasokkal, és a többiek után mennek a belső kamrába...

És ő ledermed, könnybelábadó szemekkel néz a barátai után, majd a halott farkasokra, végül a haldokló barátjára. Aztán gyorsan magához térve gyorsan érte nyúl, és óvatosan a hátára fordítja.

Danny felköhögött, de csak vér jött ki a száján. Salime a könnyektől elhomályosodott szemeivel nézett rá, és megtartotta a fejét, másik kezének remegő ujjbegyeit végighúzta az arcán.

Mind...végig... szerettelek...

Ezek voltak az utolsó szavai, az utolsó leheletével. És a boszorkány könnyei akkor is, és még most is, kionthatatlan patakként áradtak meg tőlük.

Mert ő is szerette a halandót.

És tudta, hogy a függősége ellenére jó ember volt. Ezt bizonyították túlságosan rövid élete utolsó tettei is. Istenek, a családja! Hogyan mondja el nekik?

A fájdalmas emlékeket és gondolatokat halk kopogás szakította meg. Salime gyorsan letörölte könnyeit, bár tudta, hogy úgy is pocsékul néz ki. De azért valamennyire összeszedte magát.

- Gyere!

Az ajtón Rochelle lépett be.

- Hát te? Azt hittem, rég úton vagytok a Farkaslakba. - mondta erőltetett, szomorú mosollyal, és néhány szipogással megfűszerezve.

Miután Vin nagyjából felgyógyult, és egyáltalán felébredt, azt tervezték, elvonulnak a férfi házába, hogy megbeszélhessenek mindent, négyszemközt. Salime azt hitte, már egy órája elindultak.

Rochelle együtt érzőn ránézett, majd az ajkába harapott.

- Mindjárt megyünk, csak eszembe jutott... - elharapta a mondatot. - … de inkább nem zargatlak.

- Mondd nyugodtan! Tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz! - Bár most szíve szerint leginkább magányra vágyott.

- A könyv. A Krónikánk. Amiről beszéltél a múltkor. Eszembe jutott, hogy még nem is láttam. Szeretném majd elolvasni.

Sally gyanakodva vonta fel a szemöldökét. Miért pont most jutott eszébe?

- Jóóól van... deee...

- Elvihetném most? - nézett rá szerényen a pillái alól barátnője.

- Őőő, persze. Most pont itt van nálam... valahol... - gyorsan szétnézett, majd rájött, hogy az ágya alá csúsztatta be. - Nemrég fejeztem be a te részedet. - mormogta, még mindig furcsállva az alakváltó viselkedését. - De nagyon vigyázz rá! És minél hamarabb hozd vissza!

Shelly vakító mosollyal válaszolt. - Mondanod sem kell! De most már sietek. A vérfarkasom vár.

Aztán hirtelen odalépett hozzá, és cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Köszönöm, Salime. Szeretlek, ugye tudod?

A boszi felnevetett.

- Menj, és mondd ezt inkább a pasidnak.

Aztán amikor az ajtó becsukódott a szinte csilingelve elköszönő Rochelle után, rájött, hogy még nem beszélt neki a könyvről. Soha.

Eltűnődve vállat vont. Amilyen furcsa volt most az alakváltó, biztos Vin említette meg neki, csak rosszul emlékezett.

Igen, biztosan.

oOoOo

Rochelle ellazulva, elégedetten dorombolva hajtotta le a vérfarkasa mellkasára a fejét Vincent kastélyának hálószobájában, de vigyázva a kötésekre, amik még néhol fedték a komolyabb, de már gyógyulófélben lévő sérüléseket.

Amik nyilvánvalóan nem gátolták a férfit abban, hogy szerelmeskedjen a párjával. Bár erre valószínűleg semmi sem lenne képes. A pasi egy kielégíthetetlen bestia volt. De az ő bestiája. Csak és kizárólag az övé.

A lány a kemény izomkötegekbe rejtette mosolyát. Nem tudta volna megmondani, mikor volt utoljára ilyen boldog. Ha volt valaha egyáltalán. De most... a szíve csordulásig telt örömmel, megkönnyebbüléssel, szerelemmel... Nem, még sohasem volt ilyen boldog.

Jonah nem csak, hogy „visszafogadta” lányává, már túl volt az életveszélyen. Ahogy Vincent, és ő is. Minden akadály elhárítva. A régi családja is rendben volt, és az új is... rendben van... lesz. Rochelle kissé elkomorodva még közelebb bújt Vinhez, érezte, hogy a férfi teste megfeszül.

- Bocsá...- hangos, figyelmeztető morgás szakította félbe a mondatot. Az alakváltó annyiszor kért bocsánatot az elmúlt félórában - mert tudta, hogy a sebek még érzékenyek- , hogy a vérfarkas már fenekeléssel fenyegette. Ami talán nem is lenne olyan rossz...

De a következőpillanatban Vin megnyugtatón simogatni kezdte a haját, karját, és hátát. Ő is tudta, mire gondolhatott az előbb a párja.

- Csak időre van szükségük. - suttogta a férfi, de nem úgy hangzott, mint aki szász százalékban biztos ebben.

Nagyon jól tudta, hogy néhány lelki seb sokkal lassabban gyógyul, és sokkal mélyebb heget hagy, mint a külsők. Hiszen még ő sem tette túl magát teljesen azon, hogy megölte a testvérét. Igaz, az a szörnyeteg, akit lefejezett, már egyáltalán nem az ő bátyja és egyúttal barátja volt, akire mindig felnézett. Már nem az a Vale volt, aki minden rosszban és jóban mellette állt.

És azok után, amit Rochellelel tett... A lány nem akart túl sokat beszélni róla, azt mondta, túlteszi magát rajta, de... Vin másodszor, harmadszor, ezredszer is újra megölte volna a hajdani testvérét emiatt.

Azt, aki egy őrült, bosszúszomjas gyilkos lett, bár a külseje megmaradt.

Inkább most kizárta a gondolatai közül a keserédes emlékeket, és visszatért a jelenbe.

- Salime, akármilyen törékenynek tűnik, mégis erős. Jól lesz. Erről én gondoskodom. - mormogta a nőnek, aki az egész életét megváltoztatta, és most elrévedve rajzolt mintákat a mellkasára.

- De igazán szerette Dant. Tudom, hogy halandó volt, és ő is tudta, hogy idővel véget kell majd vetnie a kapcsolatuknak, de... nem így. Szegény Sally... - Hirtelen felkapta a fejét. - Én nem élném túl. Ha elveszítenélek... vagy elveszítettelek volna... - Még a gondolat is szörnyű volt. Elviselhetetlen.

Vincent a homlokára szorította a száját, szemét behunyta.

- Engem nem veszítesz el. Soha nem hagylak el.

Rochelle halványan rámosolygott.

- Nem is fogom engedni.

Ezzel megcsókolta. Mikor a hosszú, gyengéd csóknak vége lett, a férfi tudta, hogy mindent tisztázniuk kell. Nem maradhat titok közöttük. De előtte még szerette volna megnyugtatni a párját.

- Rio miatt pedig ne aggódj. - Tudta, hogy a vámpír igazi barátjává vált a lánynak, de a korábbi féltékenységére semmi ok nem volt, hiszen egyfajta testvéri szeretet alakult ki közöttük. - Nem ez az első alkalom, hogy elhagy minket. Először tombol, iszik – vért és alkoholt - aztán lenyugszik, kitisztítja a fejét. - Próbálta ezzel oldani Rochelle hangulatát. - Hidd el, pár nap múlva megint minket boldogít majd, mi corazón. - utánozta Rio spanyol hanglejtését.

- Jha, de nem hiszem, hogy a többi alakalommal azért lépett le, mert kiderült, hogy a testvéred volt az ő néhai apja. A fenébe is, egyáltalán hogyan lehetséges ez? Mint egy szappanoperában, komolyan.

Vin elnevette magát, de hamar elkomorodott.

- Vale, miután átváltoztattam, dühöngött. Vérengzett. Megtámadott mindenkit és mindent, ami mozgott. Amikor segíteni akartam neki, el akartam neki magyarázni, hogy mit kell tennie, nekem esett. - Még most is emlékezett arra a pillanatra, amikor a bátyja először nézett rá gyűlölettel és undorral a szemében. Vincent mélyet lélegzett, hogy folytatni tudja. - Én hagytam elmenni. Nem akartam, nem tudtam bántani, pedig, mivel én változtattam át, megtehettem volna. De nem voltam rá képes.

Rochelle megértően nézett rá. Úgy sejtette, jobb lesz a férfinak, ha kitisztítja ezt a régi mérget, ami majdnem egy évezrede emészti. Éppen ezért merte megkérdezni az aggasztó kérdését, ami közben jutott eszébe. Kezét Vin borostás arcára tapasztotta, és a szemébe nézett.

- Neked... ki segített? - pillantása önkéntelenül a sebhelyes nyakára tévedt. Rájött, hogy még sohasem kérdezte erről bővebben.

A vérfarkas zavartan félrenézett.

- Senki. Miután megharaptak, ott hagytak az esőn, a mocsárban, teljesen egyedül. Így, egyedül kellett átélnem mindent. Ezért gondoltam, ha talán Vale velem lenne... Ezért volt nehéz elengednem.

Ó, szegény Vincentem. Az én egyetlenem.

Ő azonban csak megköszörülte a torkát, és folytatta.

-Nem hallottam felőle többé, bár minden vágyam akkor az volt, hogy segíthessek neki. Gondolom, ezek után kóborolni kezdett. Közben megtanulta, hogyan használhatja előnyösen új képességeit. Az erejét. Nyilván eljutott Rioék kis falujába is, és a Valerio nevet vette fel.

Rochelle élesen szívta be a levegőt.

- Rio mondta, hogy az anyját... megerőszakolták. Így született. De az apja sosem került elő.

Vin gondterhelten felsóhajtott.

- Hát, most igen. De az édesanyja mindig szerette őt. És azt hiszem... a testvéremet is. Egy ideig. Ezért becézte úgy a fiát, ahogy, a rossz emlékek ellenére is. - finoman megrázogatta a lányt, ismét megpróbálta jobb kedvre deríteni. - De, mint mondtam, Rio nem sokára visszajön. Örülni fog, hogy kiderült az igazság, bár bánni fogja, hogy egy ütést sem mérhetett a „gazember apjára”.És persze, nekem, a nagybátyjaként, újdonsült jogaim lesznek fölötte. - tette hozzá, mintegy megváltozhatatlan tényként.

Rochelle szinte maga előtt látta, ahogy a kezeit egymáshoz dörzsöli, miközben azon gondolkozik, mikét szúrhatna ki legrégibb barátjával... aki az unokaöccse is.

Ettől valóban nevethetnékje támadt, de közben rosszallóan rázta a fejét.

Azonban még mindig volt egy kérdése, és jókedve ismét csillapodott.

- És... Giselle?

Annyit már tudott, hogy rossz tapasztalatai voltak Vincentnek vele, ezek szerint a szeretője volt. Ezért volt pokoli féltékeny rá még... régebben.

Vincent hirtelen keményen megcsókolta.

- Giselle... egy utolsó ribanc volt. Egy senki. - Mivel tudta, hogy ennyi nem lesz elég, ha a makacs párját akarja meggyőzni, elismerte: - Persze, akkor még nem ezt gondoltam, még halandó korunkban. Mindenki őt akarta - és általában meg is kapta. De Vale... fülig szerelmes volt belé. Rajongott érte. Nem látott át az álcáján, és ezt a nő ki is használta. És a testvérem úgy táncolt, ahogy ő fütyült.

És ekkor Vincent Rivera olyat tett, amit Rochelle még sosem látott. Elpirult.

- Én még akkor... tapasztalatlan voltam. Kissé.. khmm... leitatott és... azt is kihasználta. - egyre vörösebb lett, még az ő aranybarna bőre is. - Ő volt az első.

Helló, féltékenység, öreg barát!

Shelly nem tudott nem morogva válaszolni.

- Mondd, hogy halott!

Újabb, lazább vállvonás.

- Ő volt az első áldozatom vérfarkasként. És nem bántam meg. Azóta nem bíztam meg egyetlen nőben sem... de aztán jöttél te. - A hangja ellágyult, ahogy végigsimított a lány testén. - És alapjaiban rengetted meg a világom. Most már nincs és nem is lesz senki más. Csak Te. Te vagy a mindenem. Az életem. Imádlak. - suttogta csókok között. Egek, ez a pasi aztán tudja, hogyan kell kiengesztelni egy nőt. Menten elolvadok.

Aztán hirtelen a fenekére csapott.

- Úgy hogy semmi ok arra, hogy a zöld szemű szépség helyett zöld szemű szörnyeteg jöjjön elő.

- Hééé! - fintorgott Rochelle, de hamar elnevette magát. Most már teljesen megnyugodhatott. Sőőőt... - Végre tettre váltottad a szót. - dorombolta, és teljes testével a vérfarkasra mászott.

A válasz kaján vigyor volt, majd egy várakozó pillantás. Shelly kihívóan mosolygott le a férfira, de nem bírta sokáig, és a füléhez hajolt. - Én is imádlak, vérfarkas. - A fülcimpájára harapott, majd végignyalta. - Megőrülök érted. - hozzádörgölőzött.

Vincent elégedetten felmordult, és megfordította helyzetüket. Aztán szenvedélyesen, vadul megcsókolta a nőjét. A nyelve felfedezte az ajkait, a száját, aztán ki – be hatolt, a szeretkezést imitálva, míg az alakváltó el nem veszítette a fejét. Aztán...

Elhúzódott, és a férfi csóktól nedves szájára szorította egyik ujját.

- Még valami... Ha Rio apja a te vérfarkas testvéred volt, de Rio egyszerű halandóként született...

- Nagyon nagy valószínűséggel a mi kölykeink sem örökölnek vérfarkas gént. Mivel nem így születtem, nagy eséllyel ők sem fognak. Kis fekete párducaink lesznek. Ha szeretnéd... - sietett megválaszolni a kérdést Vin.

- Rajtad kívül semmi sem tehetne boldogabbá. - suttogta meghitten Shelly, és a férfi hajába túrt. - És a te génjeidet... majd meglátjuk. Én mindenhogy szeretni fogom Őket, és Téged is, örökké.

Vincent vonzó arcát ellenállhatatlanul jóképűvé tette széles, de ördögi mosolya.

- Nos, akkor... lássunk hozzá a cicaalomhoz, cicuskám!

És már csókolta is a párját.