28. rész

 A kinti folyosó felől visszhangzó morgások, hörgések, elfúló sikoltások, és fémes csattanások egyre hangosabbak és sűrűbbek lettek. Rochelle azonban csak a szívének pánikos dobogását hallotta. Még elég távol vannak... Valahogy ki kell kerülnie innen...

Blade nem fordult el tőle, neki szentelte minden figyelmét. Milyen kedves... Úgy tűnik, nagyon biztos a dolgában. Elégedetten kacarászott, majd tovább csókolgatta a lány bőrét.

Rochelle undorodva felnyögött, bár ezt akár kéjes hangnak is vehette a rohadék. Mit akar még? Az illata már úgy is mindegy, és elérte, amit akart, nem?

Amikor azonban a következő pillanatban a vérfarkas keze durván az alakváltó ölére tapadt, a lány rájött, hogy amaz még közel sem kapta meg, amit akart.

Blade hangosan felmorgott, a másik kezével erősen, már fájdalmat okozva megragadta a nő állát. Ahogy karmait a bőrébe fúrta, a lány érezte, hogy meleg vér folyik végig az állán.

- Mintha azt mondtad volna, hogy tetszik, amit látsz. - Rochelle beharapta az ajkát. Érezte, ahogy a szemei szúrni kezdenek, de visszatartotta könnyeit. Harcolnia kell! Mielőtt azonban szólhatott volna valamit, a férfi tovább mormogott. - De nem baj. Nekem így is jó...

Nem lehetett tudni, hogy magának mondta, vagy neki szánta fenyegetésként. A következő pillanatban azonban vaskos erekcióján húzogatta a markát, és Rochellet olyan rettegés fogta el, mint még sohasem. Tudta, hogy nem nedves ott lent, hiszen egy percig sem vágyott a férfira.

Tényleg ennyire gyűlöli a testvérét, ennyire beleőrült az ellenszenvbe, hogy még akkor is képes...ezt... tenni, amikor talán pillanatok vannak annak érkezéséig?

Bár úgy tűnt, zavarta, hogy az alakváltó nem kívánja őt...

Vagy mégsem. Magához rántotta a nőt, és agyarait belevájta a nyakába. A fenti égető fájdalomhoz aztán a lenti társult.

Vincent a szívét elszorító sikollyal egy időben vágta ki az ajtót.

Félig átváltozott formában, már véres tőrszerű karmokkal, agyarakkal és arany szemekkel rontott be a terembe. Amint meglátta az ő imádott nőjét a … testvérével... felüvöltött, és átadta magát a teljes átalakulás fájdalmának.

Aztán már szörnyként rohant a kamra közepe felé.

Az elméjére vérvörös köd borult, és csak arra tudott gondolni, hogy megöli azt a rohadékot, aki bántani merte a párját. Egyenként töri el minden csontját...

Rochelle alig látott a könnyeitől, csak azt érezte, hogy Blade hirtelen kihúzódik belőle, és a háta mögé ugrik, de közben végighúzta karmait az oldalán.

Aztán hirtelen egy hatalmas sötét folt termett előtte. Sűrűn pislogva felemelte a fejét.

Az előtte álló... torszülöttnek óriási lábaiból és mancsaiból éles, fekete körmök álltak ki. Bőrét durva szőr fedte, hol ritkábban, hol sűrűbben, alatta hatalmas izomkötegek húzódtak.

Egy pillanatra azonban a vérfarkas szemébe nézett... és meglátta benne Vincentet.

A farkas azonban a nyakára, majd lentebb pillantott, és hangosan vicsorogni kezdett. A szemfogai akkorák voltak, mint egy tőr. De nem Rochellenek szánta a szép mosolyt. Villámgyorsan megkerülve Bladere rontott... de a másik sem volt lassabb, így most ő került a nő elé.

A szeme előtt vált ő is hatalmas farkasemberré. Aztán alig, hogy a lányt egy lökés megbillentette, már a két vérfarkas már a földön tépte egymást.

Shelly újra könnyes, kitágult szemmel nézte a benti csatát. Tudta, hogy bármekkora sérülései és fájdalmai vannak most, az semmi nem lesz ahhoz képest, ha ezt most Vincent nem éli túl. És azt is tudta, hogy a korábbi Rodék elleni harc semmi nem volt ehhez képest.

Mert itt majdnem egyenlő korú vérfarkasokról volt szó. Akik ezer éve gyűlölik egymást. Legalábbis egy irányból.

A nyakában, a lába között és az oldalán vér folyt, és azokon a helyeken még mindig sajgott a fájdalomtól a teste.

De a szemét nem tudta levenni a két farkasemberről, akik összegabalyodva próbálták tépni, karmolni, harapni egymást. Ebben a helyzetben nem ismerte fel, hogy melyik az ő Vinje, mert nagyon hasonlítottak, és már mindkettejüket ázott, véres sebek fedték.

Egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán. Hajrá, édes!

És most sem tehetett semmit. Mindig megkötik, mindig kiütik, mindig megsebesítik, és neki már rohadtul elege volt belőle, hogy tehetetlenül nézi a szeretteit az életükért küzdeni.

Az utolsó pillanatban fogta vissza frusztrált kiáltását. Nem akarta elvonni Vincent figyelmét.

Inkább gondolkoznia kellene, hogy hogyan szabaduljon ki innen. Ha itt lenne Salime, ő biztosan tudna valami varázsigét, amitől kiszabadulhatna.

Tényleg, vajon itt van a boszorkány? Ne, inkább ne legyen.

Vagy kit hozott magával Vin? Képes volt egyedül jönni? Nem, az nem lehet... mert még mindig hallatszottak kintről is csatahangok a benti morgásokon kívül.

De nem kiálthat ki, mert azzal szintén elvonja a vérfarkasa figyelmét.

Dühösen sóhajtva elszakította a két férfitól a tekintetét, és körbenézett a termen – újra.

A kezeihez – de nem történt csoda, nem lazultak a láncok és a bilincsek. Előtte csak Vncenték voltak...

Ekkor egy hangos hüppögést hallott. Egy csuklásszerű hang, mint amikor valaki a sírását próbálja elfojtani.

Amennyire tudta, elfordította a fejét. A barlangban itt csak néhány fáklya égett, így elég sötét volt... de az egyik sarokban... Igen! Az egyik sötét sarokban a háta mögött egy kuporgó alak rázkódott.

Rochelle összpontosítani próbált macskaszemeivel, és rájött, hogy a síró ember valóban ember... Dan. Ekkor emlékezett rá, hogy korábban a kocsiban is ott volt amellett a nő mellett...

De mit csinál? Hogy került ide? Ellenük dolgozott? De talán tudna segíteni... Csak okosan kell rávenni.

- Dan. - suttogta a férfinak. Semmi válasz. Rochelle megköszörülte a torkát, és hangosabban szólongatta. - Psszt! Daniel! Danny!

Az ember hirtelen elcsendesedett, és felé fordította elgyötört tekintetét. Ekkor azonban még jobban eltorzult a képe, tovább sírt, és mintha motyogott volna valamit... Sajnálom.

- Dan, nyugodj meg! Ha sajnálod, jóváteheted, ha segítesz. - duruzsolta halkan Rochelle, remélve, hogy meghallja.

Gyorsan előre pillantott, hogy megnézze, felkeltette-e valaki figyelmét, főleg Blade-ét a szabadulási akciójával. De a két vérfarkas még mindig egymással volt elfoglalva. Szerencsére. Sajnos.

De vissza kellett fordulnia Danhez. Meglepődve látta, hogy az ember közelebb húzódott hozzá. A lány ettől még kevésbé értette a helyzetet.

De ezzel majd később foglalkozik. Most ki kell szabadulnia innen.

- Sajnálom, Rochelle. Nagyon sajnálom. - suttogta neki rekedten a fiú, a könnyeit törölgetve. - Nem tudtam... megígérte...

- Tudod, hol vannak a kulcsok?- vágott a szavába sietve az alakváltó. Istenem, add, hogy tudja...

Danny azonban megrázta a fejét. Odalépett a nőhöz, és megpróbálta megrántani a láncot a kezénél.

- Nem fog sikerülni. Hidd el, próbáltam.

Azért még az alakváltók is erősebbek a halandóknál, és ha az ő ereje nem volt elég...

A lánc mintha kijjebb húzódott volna a falból. Miközben Dan tovább próbálkozott, Rochelle hitetlenkedve nézett rá. Mit titkolt előlük Dan?

Végül mégsem sikerült tovább lazítania. Rohadt életbe!

- Menj, inkább keresd a kulcsot, vagy hozz valakit! - sürgette sziszegve a lány.

A mégsem-teljesen-ember elsurrant a fal mentén.

Ekkor vette észre Rochelle, hogy a teremben tartózkodó két vérfarkas valamikor visszaváltott félszörny formára, és úgy morogtak egymásra. Mindkettejükből dőlt a vér, vörösre festette szinte az egész testüket.

A lány most már a teljes figyelmét ismét rájuk fordítva ismét felismerte Vincentet.

Édes Istenem! A nő majdnem újra sírni kezdett a látványtól

Vin testét mély harapások és karmolások fedték, a nyaka szinte teljesen összeroncsolva – ismét. A mellkasa és hasa össze volt szabdalva. De Blade sem nézett ki jobban. A háta merő seb és vérfolt, és a nyaka sem volt ép.

A háta... mert most sikerült leszorítania Vincentet.

Vin morogva ragadta meg az összetépett nyakát markoló karmos kezet, így próbálva lefejteni azt magáról. Egy pillanatra pillantott Rochelle felé, hogy meggyőződjön róla, a körülményekhez képest még biztonságban van. Bár tudta, hogy a lány utálja, ha bezárják vagy kikötözik, mégis örült, hogy legalább így nem szerez további sérüléseket.

Aztán látta, hogy az áruló Dannel beszélget... majd a földön találta magát, sajgó fejjel, és égő háttal. Úgy érezte, bőr már nem maradt a testén, és mindene fájt, szúrt, perzselt és vérzett. Tudta, hogy több mindene eltört, de még így is ő volt jobb formában.

És a rohadék... bántotta... a párját.

Hirtelen berontottak a többiek a terembe. Vincent a szeme sarkából látta Aeront és Riot, majd egy csapat idegen vérfarkast Zachkel és Joshsal.

Tudta, hogy többen segíteni akarnak neki, bár közben másokkal harcolnak.

- Ne avatkozzatok... bele... - szűrte ki nehezen a fogai között. Csak arra tudott gondolni, hogy nem engedheti, hogy bántsák Rochelle-t.

- Ó, micsoda hősiesség. - recsegte az arcába Blade... Vale . - Bár azelőtt lettél volna ilyen mártír, hogy tönkreteszed az életemet.

Vincent egy megkínzott morgással kitépte a nyakából a karmait, majd a lábait kirántva és beleakaszkodva fordított a helyzetükön. Most ő szögezte le a kezeivel és testével a másik férfit.

- Nem tehetem tönkre azt, ami már tönkre volt téve, bátyám.

Amaz rávicsorgott. És ugyanazzal a mozdulattal földhöz vágta, amit ő tanított neki, amikor még halandók voltak. Ismét fölé hajolt, majd az egyik térdét belevágta az addig még éppen töretlen bordájába, a szíve fölött. Vincent felnyögött. De nem csak az újabb fájdalomhullámtól, hanem mert ebből a szögből látta, ahogy az idő közben besurranó Salime levarázsolja Rochelleről a bilincseket. Kérlek, vidd ki innen!

Vale azonban a képébe hajolt, és véres fogait csattogtatta előtte.

- Mi az... nem tetszik az, amit teremtettél? …Nos, nekem sem tetszett. De persze... Te nem hagyhattál békén, boldogan a nővel... akit szerettem.- mondta akadozva, lihegve Vale.- De most én is megtapasztaltam ….mit érezhettél akkor... Kipróbáltam a nődet... Mmm... milyen finom falat...

Vincentet az emlékeztető hatására ismét végtelen dühvel ragadta el. Addigra már kezdte megsajnálni a férfit. Aki a testvére volt valaha... a legjobb barátja... aki azt mondta, hogy bármi történjék, ők mindig összetartanak majd... és akit éppen emiatt a gyermekkori eskü miatt változtatott át...

… és aki most megerőszakolta az ő párját.

A friss haragból fakadt utolsó utáni erővel eltaszította magától, nekirúgva a szemközti falnak. Hallotta, amint újabb csontjai törtek el. Valószínűleg a gerince. Kihasználva a zavartságát, amilyen gyorsan tudott, ott termett előtte.

Tudta, hogy ez az utolsó esélye. Nincs már sok ereje, de a másik meg szinte már nem is élt.

- Giselle egy áruló ribanc volt, testvér. Nem életed szerelme, hanem egy álca, aki minden környékbelivel baszott érdekből. - morogta kifulladva. Ugyanakkor érezte, hogy aszeme bekönnyesedik. - De Te nem tartottad be amit ígértél. - ezt már zihálta. - Sajnálom... Vale...

Ezzel kieresztve karmait elvágta a nyakát.

Ahogy előtte a fej leesett, majd a test eldőlt, Vincent sem bírta tovább, térdre esett. Vagyis, ami a térdéből maradt. Kavarogtak benne az érzelmek. Megkönnyebbült, ugyanakkor undorodott is magától. Örült, de közben gyászolt.

A teremben furcsa csend honolt. Már csak a barátai maradtak, de úgy tűnt, nem tudják ők sem, hogy örüljenek-e.

Valahonnan azonban keserves zokogás hallatszott... Salime? Miért? Danny...

És Rio mormogott valamit spanyolul... nem értette... Valerio? Mi?

Érezte, hogy az agya lassul, az elméje ködösül.

Aztán már csak egy valaki számított. Rochelle... oda kell mennie...

A következő pillanatban azonban az alakváltó már ott is termett, és zokogva, remegő ujjakkal óvatosan végighúzta a kezét az arcán.

Vin megpróbált nyelni, hogy elmondhassa neki, szereti... és hogy sajnálja... de nem jött ki hang a torkán. A nő azonban az ajkára szorította az ujját, így csitítva el.

- Cssss. Ne mondj semmit. Én jól vagyok. Pihenj! - suttogta neki megnyugtató hangon.

És mintha a nője parancsára működött volna a teste, a szeme elnehezült... és elaludt.

Az utolsó hang, amit halott, Sally sírásának hangja, Rio mormogása és Rochelle nyugtató dorombolása volt volt.