2013. április 7., vasárnap

7. rész

Nem messze a bártól, a klubközpontban Neela éppen halálra unta magát. Ez azon napok közé tartozott, amikor szó szerint semmi tennivalója nem akadt. Még szerencse, hogy nem volt teljesen egyedül, mert akkor tuti végleg megőrült volna. Vagy ahogy Sally mondaná: megkattanna.
Olyannyira, hogy azon gondolkodott, jól tette-e, hogy nem ment el a fiúkkal „iszogatni”. Pedig viszonylag hosszú halhatatlan élete során még soha nem ivott. Na nem mintha a tündéreknek problémájuk lett volna az alkohollal – ebben nagyon is hasonlítottak „rokonaikhoz”, a nimfákhoz , ergo imádtak bulizni. Na meg persze, az alkoholt is a természetből nyerik, bla bla bla...
De Neela szemében bármilyen szeszes ital csak rosszat jelenthetett. Épp elég negatív élménye volt ezzel kapcsolatban. Igazából, minden rossz emléke kapcsolatban állt vele. Egyet kivéve... Ja nem, mert ha tökéletes tündérkirály apja nem a fő harcosaival ül egy „fontos megbeszélésen”, az éjszaka közepén, némi hamamelis tea kíséretében (amit a naív, fiatal Neela nem értett, hiszen legfőképpen aranyérre használták) akkor, amikor a démonhorda...
- Eldobod? - hangzott fel egy mély hang, kirántva gondolatai közül. Ó, tényleg. Josh. Aki éppen a póker fortélyait tanította volna neki.
Szórakozottan a kezében levő kártyákra pillantott. Beharapta az alsó ajkát, mert igazából még mindig nem értette a játék lényegét. Nem is nagyon volt képes koncentrálni. Végül kihasználva, hogy Joshua egy nagyot kortyolt az ásványvizéből, egy sanda, segélykérő pillantást vetett a pultnál mellette ülő Corinne-ra. Az óvatosan felé dőlt, mintha csak változtatni akarna kényelmetlenné váló pozícióján – ami természetesen szellemeknél lehetetlen volt – és kisvártatva balra, majd jobbra billentette a fejét, mintha a nyaka is elfáradt volna – ami szintén lehetetlen volt egy szellemnél.
Neela igyekezett elgondolkodó, komor arcot vágni, majd egy kis hatásszünet múlva kimondta azt, amire így hirtelen emlékezett:
- All in! - Aztán amikor Corinne áttetsző kezébe hajtotta áttetsző fejét, és Josh hitetlenkedve nézett rá, már kezdte sejteni, hogy megint nem jött be a módszere.
- Biztos? - kérdezte a férfi. Látszott a tekintetén, hogy nem sikerült átverniük.
Neela bűntudatosan nézett rá hatalmas szemeivel. Majd kissé megrázta a fejét.
- Nem vagyok formában.
Josh fáradtan felsóhajtott.
- Tudod mit, én is eléggé elfáradtam. Szerintem holnap folytassuk.
Neela elmosolyodott, felállt, és szorosan átölelte barátját. Ő azon kevés hímnemű lények közé tartozott, akivel nem zavarta az efféle érintkezés, a közelség. Talán mert attól eltekintve, hogy ő is harcos, a velejéig jó ember volt. - Ki más nem vetette volna szemére a „tudatlanságát”, még ha csak viccesen is? - És, hát, mert ember volt.
Ekkor kinyílt az ajtó, majd Rio, Zach és Aeron lépett be rajta.
Amikor meglátta őket az éppen hangulatfényre állított lámpa alatt, Rio hirtelen megtorpant, ezzel ugyanerre késztetve a másik kettőt is. Neela elengedte Josht, és felegyenesedett. A vámpír kettőt pislogott, majd elismerően húzta el a száját.
- Na ez az amire soha nem számítottam volna. De ha kérhetek valamit, nagyon légyszi, menjetek szobára. Épp eléggé kikészít a Szőrös-bagázs is, ráadásul az angyalkánk miatt én nem szórakozhattam ma egy kicsit sem, szóval...
Mielőtt még bárki bármit szólhatott volna, vagy Rio befejezhette volna a mondatot, hirtelen elrepült az útból, alig bírt talpon maradni. Méltatlankodva szólt oda az akkor már a lépcső felé trappoló Aeronnak, aki azonban mintha meg se hallotta volna.
Az első fokon azonban hirtelen megpördült, és a rá jellemző gonosz vigyor ült az arcán, ahogy végignézett a többieken. Akik mind csodálkozva néztek rá.
- További jó szórakozást... mindenkinek. - Azzal ismét sarkon fordult, és már el is tűnt a lépcsőfordulóban.
Ekkor a többiek összenéztek, majd egy vállrándítás kíséretében valami másról kezdtek el beszélgetni.
Neela azonban mégsem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe. Azon kapta magát, hogy időről időre aggodalmasan tekint a lépcső irányába.

oOoOo

Ami egy kimozdulós, fergeteges estének indult, abból végül egy otthonülős, nyugis éjszakázás lett. Megint. Mivel egyikőjük sem tudott volna aludni. Most sem. Soraya ugyan végül felajánlotta, hogy elmehetnek a bárba – vagy inkább egy másikba, de ezúttal Lena volt az, aki letorkolta. Elkomorodott hangulatban sétáltak a lakás felé, míg végül a félvámpír vicceskedve megpróbálta oldani a hangulatot azzal, hogy kijelentette, inkább töltené „édeskettesben” az estét, meg hogy otthon is van annyi pia, amennyi elegendő a detoxhoz.
Soraya sejtette, hogy ez az egész csak egy álca – elvégre, ki is ismerhetné fel joban nála az ilyesmit - , de egyelőre nem erőltette a dolgot. Talán majd ha barátnője eleget ivott... Kár, hogy a vámpírok még a démonoknál is nehezebben részegednek le. Viszont a tündérek a leghamarabban...
Persze, lehet, hogy bölcsebb lenne békén hagynia, hiszen neki is voltak titkai, amiket még a barátnője sem tudott róla. Ez még azonban nem jelenti azt, hogy nem öli meg a kíváncsiság.
Az újra beálló csendben visszapörgette gondolatban a két vámpír között elhangzó beszélgetést - akik nyilvánvalóan ismerték is egymást.. Inkább törte ezen a fejét, mint a saját problémáin, amiből egyelőre nem nagyon látott kiutat.
Alig bírta magában tartani a feltörő csodálkozását, izgalmát, végül felháborodását. Ez azért elég nagy dolog volt ahhoz, hogy barátnője elmondja neki...
Végül valahogy kibírta hazáig.
Azonban amint a kihúzott kanapén hevertek, mellettük a csipsszel, energiaitallal, borral és tequilával roskadásig pakolt dohányzóasztallal, elindítottak valami boralmasan rossz horrorfilmet, és Lena már vidámabban fecsegett, Soarayából egy megfelelő csendes pillanatban előtörtek a kérdések.
- Miért nem mondtad soha, hogy ismered Riót?- Aztán, amikor barátnője elkomolyodott, már minden mindegy alapon folytatta. - Vagy még jobb: Honnan tudhatja , ki is az apád?
Hirtelen csak a filmbeli sikolyok és ordibálások hallatszottak, ahogy Lena furcsa, szinte dühös pillantással, makacsul összeszorított szájjal méregette a démont. De a tévé képernyőjéből érkező vibráló fényekben valami más is megcsillant a mogyoróbarna szemekben: sebezhetőség.
Aztán Vladlena gyorsan összeszedte magát, is nyilván úgy döntött, a jó öreg módszerhez folyamodik, miszerint a legjobb védekezés a támadás.
- És te miért nem mondtad el soha, mi is történt pontosan azon a bizonyos éjszakán? Zachriellel?
Soraya hirtelen megdermedt, és lesütötte a szemét. Nem tudott volna a barátnője szemébe hazudni, és ez nyilvánvalóan kölcsönös volt: egyikőjük sem tagadott semmit. De nem is kezdtek el beszélni. A démon törte meg a csendet végül.
- Oké. Mit szólsz ehhez? Eggyezzünk meg abban, hogy ha te elmondod, én is elmondom. Mindent.
Némi gondolkodási idő múlva aztán Lena beleegyezett. Egyikőjük sem szólalt meg mégsem. Aztán megint Soraya beszélt.
- Na jó. Ez így nem fog menni. Valahogy el kell kezdenünk, szóóóval... Én kérdeztem először...
A félvámpír felhorkantott, ami kuncogásba fulladt.
- Ugye tudod, hogy ez szörnyen ovis szint?
Soraya és elvigyorodott.
- Hát persze. De ismersz, meg amúgy is, te mindig olyan éretten viselkedsz... te vagy az engedő okos, én meg a szenvedő szamár, nem? Ha akarod, életem végéig mondogat...
- Jézusom, oké, oké, beszélek, csk hagyd abba ezt az értelmetlen csicsergést. Komolyan kezd fájni a fejem az ördögien idegesítő dumádtól. - szakította félbe a végeláthatatlan halandzsát Lena. Amikor Soraya már várakozó pillantással nézett rá, szemforgatással folytatta. - Amúgy sem nagy ügy.
A várakozó tekintetbe ezúttal kétkedés vegyült, mintha nem hinné el a nagy ügy dumát. A vámpír flegmán vállat vont.
- Nem ismerem.
A kétkedés mostmár egyenesen valami olyanná vált, mintha azt mondta volna: „Aaaha, én meg a Húsvéti Nyuszi vagyok.”
- Tudod, mivel ütöm el az időmet, nem? Akkor azt is tudod, hogy gyakorlatilag bármit ki tudok deríteni bárkiről pillanatok alatt. Ezért vagyok jó abban, amit csinálok. - Itt furcsán, keserűen elhúzta a száját. Soraya sejtette, hogy azért, mert Lena soha nem látta a valódi értékét, és azt hiszi, hogy csak ebben jó. Aztán már megint vállat vont, mintha csak lerázta volna magáról a szomorú gondolatokat. - A lényeg, hogy azonnal lenyomoztam a pasast, amint megtudtam, hogy az a rohadék apám kapcsolatba lépett vele. Így meg tudtam róla ezt-azt. Nem sokat, igazán. - Hirtelen elhallgatott, összeráncolta a homlokát, mintha eltöprengene. - Nyilván, valahogy ő is lenyomozott engem. Aminek lehetetlennek kellene lennie. - Újjab csend. - El kell ismernem, egész jó a csávó.
A helyzet súlyossága ellenére Soraya szája rángatózni kezdett. Vladlena elképedve meredt rá... aztán rájött, hogy mit is mondott.
- Mármint, nem rossz... Mármint, nem úgy... Úgy értem, hogy ha megtudta rólam... De amúgy is, egy olyan ősember mint ő, már megtanulhat néhány trükköt...
A démon elkerekedett szemekkel felkacagott.
- Uram Isten! Csak nem elpirultál? Még soha nem láttalak elpirulni, senorita.
Barátnője erre hozzávágta az eddig magához ölelt díszpárnát.
- Óó, fogd be. Nem én vagyok a menthetetlen romantikus lélek. Amúgy is, tartozol egy sztorival, aranyom.
Hirtelen megrezzent a vámpír telefonja. Gyorsan felvette, majd nem sokkal később egy furcsán „Hál' Istennek!” ható sóhaj kíséretében bejelentette:
- Minél előbb beszélj! Nem sokára le kell lépnem. Bocsi.
Egy darabig mégis nevetgéltek, majd mindketten ismét elkomolyodtak.
Aztán Soraya beszélni kezdett.

oOoOo

Zachnek megint rémálma volt. Azaz újra visszatértek az emlékek álmában. Amikor megint riaftan, izzadtan, hevesen dobogó szívvel ébredt, az első gondolata az volt, már végképp nem bírja így tovább. Így vagy úgy, de le kell zárnia ezt az egészet. Talán akkor majd minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Mivel visszaaludni most sem bírt volna, felkelt. Aztán végrehajtotta a szokásos rutint: lement a konyhába vízért.
Gondolataiba merülve sétált ki a szobájából, el a lépcsőig, majd lefelé. Nem látta maga előtt azt sem, merre megy, csak megszokásból pakolgatta egymás elé a lábait.
A lépcső közepén hirtelen nekiütközött valaminek. Vagy inkább valakinek. Reflexből előrenyúlt, és még idejében sikerült megállítania az apró női testet a lezuhanástól.
Nem tudta volna eldönteni, hogy melyikük ijedt meg, vagyis döbbent meg jobban: ő vagy Neela a váratlan találkozástól.
- Szia! - köszönt neki végül vonakodva. - Minden oké?
A nő pislogott néhányat, majd megeresztett egy halvány mosolyt.
- Persze. Igazából azért jöttem fel, hogy én kérdezzem ezt. Nem tudtam aludni... aztán hallottam valami hangot … és úgy döntöttem, felnézek. - Akadozó magyarázata közben ide-oda tekingetett a folyosóra.
Zach hirtelen azon gondolkodott, hogy vajon megint kiabált-e álmában, és az riasztotta-e fel a tündért. Vagy Rochelle és Vincent volt a hangzavar forrása? Aztán eszébe jutott, hogy a falak hangszigeteltek, legalábbis nagy részük, így az első emeleten „lakó” Neela nem igen hallhatott semmit. Felettébb furcsa.
Mindenesetre, úgy döntött nem kérdezősködik, nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a lányt. Ha tehette amúgy is inkább kerülte az ilyen szituációkat. Ezért inkább csak megnyugtatta a lányt – némi angyali segítséggel-, óvatosan visszafordította, és elindult lefelé vele.
A lány lefelé menet is vissza-vissza pillantott, aztán végül csendes köszönéssel bement a szobájába, és szokásához híven magára zárta az ajtót. Zach nem tudta mire vélni korábbi viselkedését, de aligha szólhatna bármit is, tekintve, hogy mostanában ő sem a rég formáját hozta.
Tovább ment, be a konyhába, megivott egy pohár vizet.
Nem tudta, hogyan, miért és pontosan mikor született meg benne az elhatározás, de hirtelen úgy érezte, azonnal cselekednie kell.
Egy perc múlva már egy bizonyos panelház felé vette az irányt szárnyain. Útközben döbbent rá, hogy még csak egy pólót sem vett magára, így egy szál farmerben volt. De ez mit sem számított most neki. Pontosan tudta, hova kell mennie, hiszen előtte már sikerült megszereznie a címet.
Amikor a magas épület lapos tetejének szélénél egy magányos alakot látott üldögélni, tudta, hogy elérkezett a pillanat. Hangtalanul ért talajt a nő háta mögött, és egy pillanat alatt behúzta szárnyait.
Soraya valamiért mégis épp akkor fordította el a fejét. Aztán hirtelen kitette a kezét, mintha megszédült volna, és meg kellett volna kapaszkodnia, hogy ne essen le.
Aztán felpattant, és szembefordult a férfival. Üres, érzelemmentes szemekkel nézett az angyalra, és dacosan felszegte az állát, Zach mégis könnyes, fájdalomteli szempárt látott maga előtt.
Az elhatározásához tartozott, hogy megtud mindent, amit lehet. Úgy érezte, muszáj megtudnia, mi okozta Soraya korábbi viselkedését, és talán arra is kaphatna választ, miért lepték el Las Vegast a démonok mostanában. Ezért nem támadta meg a nőt, hanem annyit mondott:
- Beszélnünk kell.
Azok a kiismerhetetlen szemek megrebbentek, majd Soraya hátra lépett egyet, mintha védekezne, ezzel veszélyesen közel kerülve a felhőkarcoló széléhez.
Mielőtt azonban bármelyikük is mozdulhatott, vagy szólhatott volna még egyet, hirtelen előtűnt a semmiből két füstdémon, és karmos kezeikkel megragadva a nőt ott ahol érték, el is tűntek.
Soraya sikítása sokáig visszhangzott a korahajnali csendben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése