8. rész

 Sziasztok!

Végre visszatértem :) Több, mint egy év után újra írogatni fogom a történeteimet. 

Tudom, hogy sokszor megígértem, hogy hozom, és nagyon röstellem magam érte, igen pocsékul is érzem magam miatta, mert alapból szavatartó ember vagyok. De az elmúlt évben olyan sok minden összejött, jók és rosszak, hogy nem volt "erőm" folytatni.

Azonban most újra itt vagyok, és folyamatosan frissíteni is fogok. Remélem, sikerül újra életet lehelnünk ebbe a blogba, és talán lesznek új tagok is :) Ha van még valaki, aki kíváncsi rám, nagyon örülök fogok neki. 

Üdv újra itt,

Lexie

A füstdémon-transzport volt a legémelyítőbb közlekedési lehetőség egy utazó számára, és ezt most Soraya is átélhette. Mihelyt újra kemény talajt érzett a talpa alatt, a gyomra annyi időt sem hagyott neki, hogy körülnézzen, már visszadobott mindent, amit aznap sikerült elfogyasztania. A két elrablója pedig ott állt fölötte.

Lassan emelte fel fejét, miközben jobb híján a keze hátuljával törölte meg száját. Megpróbált határozott, összeszedett arccal nézni elfogói szemébe, akiken látszott, hogy alig bírják visszafogni magukat a nevetéstől.

- Szomorú, hogy a mai világban a férfiakban nincs egy fikarcnyi jó érzés se.  – mormolta, de elég hangosan, hogy hallják.

A két démon erre kissé megkomolyodott.

- Már megbocsásson, úrnő, de nem a Nagyúr megparancsolta, hogy nem érhetünk Önhöz…

Soraya hitetlenkedve nézett rájuk. Jobban megfigyelve őket látta, hogy valószínűleg testvérpárhoz van szerencséje, mert nagyon hasonlítottak egymáshoz, csupán az egyikük alacsonyabb és köpcösebb volt szikárabb termetű társánál. Azt is megállapította, hogy nem lehettek túl öregek, mert a fekete szarvaikon csak egy világosabb csík látszott, az sem erőteljesen. Régebben kissé szórakozatónak tartotta egyes démonfajoknak ezt a fákhoz hasonló kormeghatározós jelét, hogy minél „körük” van, annál idősebbek. Egy ilyen nagyjából 100 év alatt alakult ki a végleges, jól látható formájára.

Szerencsére a fiatalok hajlamosabbak voltak félni az idősebbektől… és a felettük állóktól. Egyébként is… Nagyúr? Mi ez, a Harry Potter?

Ez a két szerencsétlen ráadásul még „nagy” IQ-betyár is volt, tekintve, hogy már hozzáértek, bár valószínűleg a nem érhetnek szót Lucifer kicsit másképp értelmezte…

Legbájosabb mosolyát magára erőltetve közelebb lépett hozzájuk, míg majdnem összeértek. Elégedetten látta, hogy azok elhúzódnak tőle.

- Ó, de hiszen már hozzám is értetek, sőt, fel is sértettétek a bőröm. – simított végig Soraya a karján, amin még mindig látszottak kissé a karomnyomok. Arról nem feltétlenül kellett tudniuk, hogy azt saját maga okozta, mert az eredetiek már rég begyógyultak. A két jómadár kissé megrökönyödve kapta oda a tekintetét. – Mit szól majd a … Nagyúr, ha megtudja? Ejnye, megszegtétek a parancsát. – rázta a fejét rosszallóan. – Így akartok neki átadni? – Közben egyre közelebb lépett hozzájuk, de ők folyamatosan hátráltak, miközben szürkés bőrük egyre sápadt.

- M-m-mi nem t-t-tehettünk mást, valahogy… mit fog szólni – dadogta, szinte csak magának a magasabbik, aztán megköszörülte a torkát. – Nem, nem vihetjük most oda… meg fog büntetni… nem láthatja… de ha elkésünk… nem vallhatunk kudarcot… - Már úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Bőrén enyhe izzadtságréteg keletkezett, és a feszültségüktől felerősödött a természetes, füstös szaguk.

Soraya visszafogta magát a szemforgatástól, ezért inkább megértően mosolygott rájuk.

Lassan elsétált közöttük, végighúzva kezét csupasz mellkasukon. Azok riadtan rebbentek széjjelebb. A lány majdnem elnevette magát.

- Addig is… vezessetek körbe ebben az elbűvölő lakásban. – mondta, szétnézve a szinte teljesen üres teremben. Közben azon gondolkozott, hogyan szökhetne meg. Ha átalakulna valami nagyon kis, észrevehetetlen rovarrá… Sajnos tőr nem volt nála, annyira harcedzett pedig még nem volt, hogy puszta kézzel megölje a nála fizikailag erősebbeket.

Az időhúzás mindenképp csak jó lehet… ha Lena rájönne, hogy elvitték… vagy Zachriel… Elszorult szívvel gondolt az angyalra, aki épp beszélni akart vele. Aztán lemondóan sóhajtott. Ő úgysem jönne utána.  Így hát magának kell megoldania a helyzetet.

Úgy döntött, először megpróbálja kiszedni a két démonból, hogy nagyjából hol vannak a poklon belül, aztán felvesz valami kicsi, de fürge alakot…

oOoOo

Zach őrült tempóban repült vissza a központba. Telefonon már megpróbálta elérni Salime-t, de nem vette fel. A szárnyainál már csak a szíve volt gyorsabb.

Még mindig a fülében csengett Soraya sikolya. Amikor eltűnt, olyan pánik tört rá, mint nagyon régen, talán soha. Amit nem teljesen értett, hiszen nem is számított neki a lány. Csak tisztázni akart ezt-azt, választ kapni a kérdéseire és ennyi.

De nem… nem tartotta magát hazug típusnak, ezért magának sem hazudhat. És ha már őszinte akart lenni magával, be kellett vallania, hogy nem akarta, hogy a lánynak baja essen. Valahogy, ha arra gondolt, hogy mit csinálhatnak vele a démonok… nem bírta elviselni.

Ezért repült most olyan gyorsan, hogy már szinte haza is ért.

Feltépte az ajtót, és kapkodó levegővételek közepette szólította a boszorkányt, aki szerencsére a pult mögött volt.

- Sally. Szükségem van a segítségedre.

A vörös hajú lány felnézett a könyvelésből, és a szokásos segítőkészséggel fordult hozzá – azonnal félretette a papírokat.

- Miről lenne szó?

- Szeretném, ha megtalálnál nekem valakit. Nagyon fontos lenne.

A boszi érdeklődve nézett rá, de nem szólt semmit róla. Talán azért, mert látta az angyal arckifejezésén a „Most ne!” jelzéseket.

- Tudod, hogy nem mindig sikerül, de megnézem, mit tehetek. Van nálad valami, ami segíthet? Valami tőle? Valami, ami hozzá tartozik?

És Zach ekkor jött rá, hogy hibát követett el. Be kellett volna törnie a lakásba és elhozni valamit… vagy egy hajszálat keresni valahol, bármit. Mert Sally keresőigéje csak úgy működött, ha van valami személyes tárgy nála, vagy valami belőle. Például vér. De jelenleg semmi nem állt rendelkezésükre.

Most a nő ráharapott az ajkára.

- Nincs nálad semmi?

- Biztos van valami más, ami segíthet. Valami másik ige, ami egy kicsit is irányt mutat…

- Sajnálom, Zach, de…

Ekkor lépett be a lépcső felől Aaron, nagyokat ásítva.

- Hellooo, nép. – Aztán érzékelte a feszült hangulatot, és azonnal magához tért. – Gond van, angyalfiú?

Zach csak egy pillantást vetett rá, aztán azonnal visszanézett, szinte könyörgőn Sally-re. Majd hirtelen résnyire szűkített szemekkel újra a démonra. Aztán elkezdett közeledni felé. Megragadta a karját, és maga után húzta az emeletre, egészen a szobájáig.

- Őőőő, tudod, nagyon izgi ez a dominancia, meg minden, de még mindig a lányokat szeretem…

Az angyal a falhoz szorította, olyan közel hajolt, hogy az orruk majd’ összeért, és fojtott hangon megszólalt.

- Az a démonnő, akit a kocsmánál láttunk. Ismered?

Aaron homlokráncolva nézett vissza rá, aztán az orrlyukai hirtelen kitágultak. Erőse ellökte magától barátját, és már-már dühösen kezdett el járkálni.

- Nem mondanám.

Zach megint megragadta, hogy megállítsa.

- Mi az, hogy nem mondanád? Egyszerű a kérdés. Ismered, vagy nem? Vagy ismered, de csak annyira, hogy ő is csak egy nőcske, akit megkúr…

Ezúttal a démon kente a falhoz az angyalt, az alkarját a nyakának szorítva.

- Ne beszélj így róla… Ő a … testvérem, oké? – Amilyen hirtelen megragadta, úgy el is engedte a ledöbbenten ott ragadt másik férfit. Aztán megint járkálni kezdett.

- Az iker… testvérem, akiről nekem azt mondták, meghalt. Azt mondták… halva született. – Visszafordult a másik felé. – Ezért voltam annyira kikészülve az utóbbi órákban. Nem hittem a szemeimnek.

- A testvéred… Egek… - Aztán Zach magához tért a révületből. – Figyelj rám! Ezt majd még később megtárgyaljuk. De most meg kell találnunk! Láttam, ahogy két démon elviszi… ha a testvéred, akkor van valami kapocs köztetek, nem? Meg tudod találni, nem? Elvégre telepata vagy! És a te véred az ő vére is.

- Elrabolták? Kik? Mi? Várj, és téged ez miért izgat ennyire? – mászott az arcába megint.

- Majd később. Most meg kell keresnünk.

A démonon látszott, hogy nagyon fel van dúlva. De lassan hátrébb lépett, és nagy, mély lélegzeteket véve kissé lenyugodott.

- Rendben. De beszélni fogsz. – sziszegte oda. – Megpróbálom. – Azzal lecsukta a szemét. Pillanatok múlva már a homlokát is összeráncolta. 

Percek múlva szólalt csak meg.

- Érzek valami halvány kapcsolatot. De olyan, mintha el akarták volna vágni. – Halkan felmorgott. – Megpróbálom követni a mentális síkon.

- Talán segítene, ha Salime a véreddel próbálná megkeresni…

oOoOo

Eközben a Pokolban Soraya már sokadjára forgatta a szemét. Lassan a körömnézegetés fog következni. Sőt, igazából el is szökhet, amennyire ezek a tökfilkók figyeltek rá. Azon kívül, hogy néha elindultak felé, mint akik mindjárt leteperik, még mindig döntésképtelenek voltak.

Azt azonban nem árulták el, sehogy nem is ejtették ki a szájukon, hogy hol vannak. Ami baj volt, mert még ha velük el is tud bánni, a katonákon és néhány részen nagyobb sűrűségben előforduló izmosabb fajta démonokkal nem.

Ekkor azonban egy helyen elkezdett vibrálni a levegő. Mintha sűrűsödött volna. Erős, fekte füstszerű képződmény jött létre, aztán hirtelen a két fogva tartója mögött megjelent neki háttal egy alak. Az izmosabb fajtából. Megpördült és ádáz arckifejezéssel felé fordította sötét szemét.

Ekkor ismerte fel. A látogató nem más volt, mint az ikertestvére.

Amikor meglátta a két jómadarat, még vadabb kifejezést öltött magára.

Aztán szó nélkül előkapta a feketepengéjű karját a hátáról, és villámgyors mozdulatokkal levágta a fejüket.

Soraya nem tudott mást csinálni, csak tágra meredt szemekkel nézett. Aztán hirtelen bekönnyesedett a szeme. Aztán nyelt egy nagyot, amikor a fivére elindult felé. Olyan dühösen közeledett, hogy akarva-akaratlanul is elhúzódott tőle.

- Szia… Izéé… Szóval, reméltem, hogy nem így találkozunk… Kérlek… - próbálta meg felvenni a

- Azt sejtettem. Most fogd be.- hangzott a durva válasz.

Minden további nélkül megragadta ő is, és egy pillanat múlva már ott sem voltak.