8. rész

Kopogtatás. Egy torokköszörülés. Aztán még egy. Aztán halk hang az ajtó túloldaláról. Csoda, hogy meghallotta a sikoltozások és zihálás mellett, amik a közvetlen közelében hangzottak.

- Uram, elnézést kérek, hogy meg kell zavarnom Önt a … a foglalatosságában, de... khm... a csapat visszaért... és Ön azt mondta, azonnal értesítsük ...

A bizonyos Úr erre csak morgott, majd kiordított egy dühös „Megyek”-et. Utálta, amikor megszakították éppen akkor, amikor az alatta – előtte vonagló nőcskék édes hangjait halhatta. Ó, nem voltak ribancok... nem kértek pénzt tőle, egyszerűen az ágyába, - és a lábai elé – vetették magukat, ha ő úgy akarta. Nem számított, hogy vámpír, boszorkány, démon, vagy éppen egy másik vérfarkas az illető, tőle még egy szentfazék angyal is lehet, csak ember ne legyen. Nem szerette volna, hogy egy halandó csak úgy beadja a kulcsot az ő élvezetének közepén, csak mert nem bírja az ő stílusát...

Most csak egyetlen egy nő volt a préda... aki éppen egy szűz volt. Bár nem angyalka, hanem egy fiatal alakváltó. Valószínűleg farkas. Nem tudta a nevét sem, nem is érdekelte. Az alattvalója értesítése azonban megszakította az „enyelgést”, ezért kicsit gyorsított a tempón, ami nagy szó volt, mert már eddig is villámgyorsan és keményen döfködte a nő szűk kis kelyhébe a farkát. A csípője a formás fenekéhez csapódott újra és újra, egyre vadabban, miközben markaiba fogta a -nagyon- telt melleket, ahogy a négykézláb álló lánykára hajolt. Végül egy hatalmas ordítással belelövellte magját, majd a lány egy még dobhártyarepesztőbb sikítással követte.

Odahajolt a füléhez, majd erőteljesen megharapta.

- Üdv a sötét oldalon, bébi. - Mert azt nem mondhatja neki, hogy „ Én vagyok az apád. „

Felkelt róla, magára húzta a nadrágját, megfogta a nő karját, és anyaszült meztelenül kilökte a hálószobájából induló folyosóra, ami csak egy ajtóhoz vezetett... ki a semmi közepére, a hideg éjszakába. Úgy is alakot vált... Sötéten felkuncogott. Ha össze tud szedni valahogy annyi energiát még magában, miután így végzett vele...

A hatalmas ággyal szemben álló másik ajtón kilépve végigment a hosszú föld alatti folyosókon, míg el nem ért a „nappaliig”. A szolgája, Bill mellett egy összevert, véres alak ült egy széken, aki nagyon hasonlított az egyik fickóra azok közül, akiknek ma este küldetésben lehetett részük. Az egyik szeme egy nagy lila duzzadás volt, hiányzott egy karja, az arca szinte felismerhetetlenségig összevagdalva, és sok egyéb sebesülés, de a feje még éppen a nyakán maradt, bár egy helyen valószínűleg korábban már a nyakcsigolyái is közszemlére lettek bocsátva... Ha a vérfarkasok gyors gyógyulása ellenére is ilyen szép látványt nyújtott, akkor milyen volt a harc után? Persze, nem volt közel sem olyan „öreg”, mint Blade, de a csapatban ő volt ma a rangidős.

- Ne-ne-nem sikerült, u-uram.- Valahogy sikerült beszélnie, tehát a torka megúszta.

- Ennyit nekem is sikerült leszűrnöm, te idióta! Mivel basztátok el most? Csak annyi lett volna a feladatotok, hogy egy újabb üzenetet küldjetek annak a rohadéknak!

Na igen, aminek része lett volna az egyik kis barátja vére...

- Miközben éppen a halandót követtük, Gas megérezte annak a vérfarkasnak a szagát, és úgy döntöttünk, rátámadunk.

Megragadta a nyakánál fogva, a nyirkos falhoz vágta, és belevájt a kieresztett karmaival a sebbe. Kezdte nagyon idegesíteni.

- És mióta döntötök ti bármiről is, elmondanád? Nem tűnt fel, hogy egy kicsit más súlycsoport? A rohadt életbe is! Nem tudom, minek alkotok ilyen kis szarzsákokat... - morogta a képébe.

A dühkitörését a másik csendben hallgatta végig.

- Mi – mi azt hittük, hogy ez jobb húzás, hogy ennek örülni fog, csak jót akartunk...- nyöszörögte amaz.

Csak ezt ne! Ez a jót akarós duma... Rohadtul... Hirtelen felindulásában felkapta a közelben lévő középkori kardot. Amit valaki ott hagyott, és egyetlen mozdulattal levágta a fejét a férfinak. Ezt érdemli az, aki nem engedelmeskedik...

Az öklével belevert a falba, majd dühösen morogva elindult egy másik folyosón, ott hagyva a holttestet, a fejet, a véres kardot, és Billt, aki végig lehajtott fejjel nézett maga elé, némán.

- Takarítsatok fel!- szólt hátra a válla fölött, majd kivonult a hideg kinti szélbe a föld alatti rendszerből.

Már négy nap telt el a „nagy gyűlés” óta, és Rochelle egyre jobban érezte magát, és gyorsan hozzászokott – és alkalmazkodott - a társasághoz. A Különcök Kávés Klubjához, ahogy viccesen nevezték magukat. A halandó világ persze csak annyit tudott, hogy a Coffee Club nevű boltban kaphatnak mindenféle legális dolgot, legfőképpen persze a forró fekete – és még sok más - fajtáit, csokit, teát, és a többi és a többi. Az épületre bocsátott varázslat eltakart az egyszerű emberi szemek elől minden mást. Hasznos, ha nem akarsz diliházba küldeni mindenkit – beleértve magadat- , persze csak miután kiijesztetted az egésszel a szart is belőlük.

Szóval beilleszkedett, megismert -többnyire- mindenkit, kapott egy szobát a második emeleten, amit máris imádott. Nem túl nagy, nem is túl kicsi, otthonos. Megdobja egy kis „Rocky” stílussal, és máris tökéletes. Persze felajánlották neki, hogy szereznek valahol egy üres lakást, amit megvehet magának, közülük és van olyan, akinek van egy magánlakása a város valamelyik részén. Ő azonban úgy döntött, ha itt nem zavar, akkor egyelőre marad. Az alakváltók társasági lények, és neki azok után, amiken átment, nagyon nem volt szüksége magányra

Sokat beszélgettek a csajokkal, legfőképpen persze Sally-vel. Corinne is gyakran csatlakozott hozzájuk, és Neela is egyre sűrűbben bukkant fel, bár még mindig kissé visszahúzódó volt, és nem túl bizalmas.

Ami a fiúkat illeti, velük is jól kijött Rochelle. Na igen, ami a nevét illeti, Rio elnevezte Ferrero Rochelle-nek, és megkérdezte, hogy olyan édes is-e. Khm... valószínű nem a viselkedésére gondolhatott. Mindenesetre, jól elvoltak... nagyon jól.

Zach kedves és figyelmes volt vele, egy igazi angyal. Szexi kiszerelésben. Bár a múltjáról persze továbbra sem beszélt, talán majd egyszer.

Aaron mindig heccelte, amolyan ördögi módon, de nem volt bunkó vagy ilyesmi... csak egy kicsit...néha. Ami viszont meglepte, hogy az angyal és a démon között mindig ment a szurka-piszka, de furcsa módon nem vérre menő, utállak-ezért-kinyírlak módon. Úgy tűnt, a többiek sem tudtak rajtuk kiigazodni, mert Rio ezt úgy fogalmazta meg, hogy soha nem tudta eldönteni, hogy azok ketten legjobb cimbik vagy ellenségek. Érdekes...

Találkozott Josh-sal is, aki ugyan halandó volt, legalábbis olyasmi, és mégis eljes értékű csapattagnak számított. Ő volt az emberi ügyek elsimítója is, és a rendellenes képességei ellenére nem egy őrölt idegbeteg lett belőle, elmondása szerint „egész jól viselte a természetfeletti létezését”. Ezt a többiek is alátámasztották. Biztos a hadsereg teszi...

Éééés megismerkedett Dan-nel is, Salime szintén emberi barátjával. Jóképű, magas alkatú volt, és mindenkivel barátságosan viselkedett. Persze figyelmeztették Rochelle-t, hogy a fiú nem tud semmit, szóval ne akarjon négy lábra állni amikor épp ott van. A lány meg tudta érteni Sally aggodalmát a jövőt illetően, bár ő soha nem volt ilyen helyzetben. Úgy tűnt, igazán szeretik egymást, ez Dan tekintetében is tisztán látszott, amikor a boszira nézett, vagy fordítva, de mégis a gondolat... Érthető volt.

Megismerte a Különcök Klubjának Krónikáit is, avagy a csapat létrejöttét. A legfrissebb hús persze Josh volt, míg az alapítótagok Salime, Rio és Vin voltak. Érdekes volt hallani a történetet, miszerint a boszorkány egy furcsa látomásban látta meg az akkora már legjobb barátokat, és azt sugallta neki valami, hogy meg kell keresnie őket. Akkor még fiatal bosziként ment a feje után, mivel „nem volt jobb dolga”, és hamar össze is kovácsolták a három tagú egyesülést. Aztán jött Aaron, majd valamivel később Zach, utána az első világháborús Corinne. Azóta lett ez a központ, mióta őt megtalálták a többiek. Neela „csak” huszonöt éve tagja a furcsa klubnak. Megtudta azt is, hogy a szabadidejükben éjszaka – Rio szavaival élve – rossz fiúkra vadásznak. Már aki megteheti. És ez az egész több száz éve kezdődött, egy vámpír és egy vérfarkas barátságával...

Éééés igen... az utóbbival találkozott a napokban a legkevesebbet a lány. Szám szerint...egyszer sem. Elvileg sokszor volt ott, mert a „jelenlegi feszült helyzetben” össze kellett tartaniuk, vagy mi. Ki értette azt a pasast... Visszatérve, már-már olyan volt, mintha kerülné. Pedig mostanában ott is aludt, nem a saját házában... igen, ő is a saját lakásosok közé tartozott... Így az ő hátteréről még annyit sem tudott meg, mint Neeláéról. Pedig igazán érdekelte volna...

De amikor éppen magányosan készítgette a szobáját, vagy alvás előtt – mint most is -, sokszor eszébe jutott a régi családja. Marisol a a napsütéses mosolyával, Jonah, Conner, a többi barátságos őrszem és falkatag, az édesanyja... Ilyenkor honvágya támadt. Most úgy döntött, felhívja kishúgát. Kölcsön kérte Salime telefonját, de rejtett számon hívta.

Amikor Sunny beleszólt, könnyek szöktek a szemébe. Istenek, mennyire hiányzott neki! Alig tudott megszólalni.

- Szia, Sunny! - suttogta rekedten.

- Rochelle? Shelly? Te vagy az? Tényleg te vagy az?

- Igen, tényleg. - mondta mosolyogva. Majd kimondta amit először érzett. - Hiányoztál. A hangod...

- Istenem! Te is, nagyon nagyon, nővérkém. Mindenkinek. Apának is.

A könnyeket már nem bírta visszafogni, elindultak az arcán. Marisol sóhajtott.

Nem gondoltad meg magad, ugye? - kérdezte szomorúan. - Ott maradsz, ahol vagy, bárhol is legyen az... tényleg, hol is vagy?

Rochelle elmondta neki, de a lelkére kötötte, hogy ne mondja el senkinek, még Jonah-nak sem. Nem akarta. Hogy utána jöjjenek. Csak nehezebb lenne.

Inkább elterelte a témát, és megkérdezte a húgát, minden rendben van-e arrafelé. Megtudta, hogy a hiánya okozta szomorúságon kívül nincsen nagy gond. Elmondta, hogy a falka nagy részét nem lepte meg a távozása, ami várható is volt. Azonban azt is megtudta, hogy Jonah megváltozott, és már nem az a boldog, mosolygós családapa, mint régen, ami ugyan már a párja halála után is megváltozott, de most még jobban. Persze Marisolt még mindig ugyanúgy imádta.

Rochelle a hírek hallatára szomorúan elmosolyodott, bár ezt a testvére nem láthatta. Sokszor gondolt arra, hogy tényleg visszamegy, de gyorsan elhessegette az ilyesmiket az agyából. Döntést hozott.

Ezért inkább elmondta, hogy ne aggódjanak érte, és hogy barátokat szerzett, jól megvan, sőt. Minden pozitívumot elmondott, még az első napi szerencsétlenségeit is, csak hogy jobb kedvre derítse húgát. Sikerült is nagy nehezen, és még egy kis csevegés után egy-egy „szeretlek”-kel búcsúztak el.

A könnyei nem álltak el még sokáig. Valószínűleg a szemei is fel lesznek dagadva másnapra. Zsebkendője sem volt. A torka is kiszáradt. És hívta a természet, de nem a macskás módon.

Végül elindult a lépcső melletti első ajtóhoz, a fürdőszoba felé. Anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, - mert így is látott -, bement a szobából nyíló belső kis helyiségbe, majd kijött és - még mindig fény nélkül - megmosta a kezét, majd ráhajolt a csapra, hogy inni tudjon.

Nem is figyelt fel arra, hogy a háta mögött kinyílt az ajtó, és felkapcsolódott a villany.

Vin nem tudta, melyikőjük lepődött meg jobban, amikor belépett a folyosó fürdőszobájába. Rochelle megrezzenve felállt, majd egy „Ó, szia” típusú köszönés után újra a csaphoz fordult. Ami nagyon nagy hiba volt. Azaz, Vin hibája volt, hogy nem figyelt fel az illatára, mielőtt benyitott volna. Azt hitte, a szobájában van, és mélyen alszik.

A lényeg, hogy így remek rálátása nyílt az alakváltó lány flanel rövidnadrágba bújtatott formás hátsójára, ahogy nagyokat kortyolt a vízből. Amire igazán nem volt szüksége.

Egy torokköszörülés után gyorsan elslisszolt a lány mellett, be a WC-be, mielőtt újra sátortábor alakult volna ki arra dél felé.

Mielőtt még visszament volna, tudta, hogy a nő még mindig ott van.

Arra viszont nem számított, hogy a mosdókagylónak dőlve egyenesen rá fog nézni, amikor kilép. A szemöldökeit összevonta, mint aki töpreng valamin. A fejét oldalra biccentette, aminek eredményeként a haja az egyik vállára omlott laza hullámokban. Most vette észre csak, hogy a sötét zuhatagba itt-ott belekeveredett egy-egy aranybarna, világosabb tincs.

Azt is észrevette, hogy így a másik válla fedetlenül maradt, mert a felsője pántjai sem takarták el. Ahogy gyakorlatilag az egész dekoltázsát sem. Úgy érezte, ismét gyors távozásra lesz szükség, persze nem gyávaságból, csak jobb...

- Megkérdezhetem, miért kerülsz?

Az ajtónál visszafordult.

- Úgy érted, mint a macska forró kását? - mielőtt még a lány visszaszólt volna valamit a célozgatására – ami persze nem volt célozgatás - , hozzátette: - Nem, nem kérdezheted meg, mert én nem kerülgetek senkit sem. Téged sem.

- Akkor hogy lehet, hogy elvileg a napok nagy részét itt töltötted, és én egyszer sem láttalak?

- Óóó, hát ennyire hiányzott a látványom? Egyébként pedig, talán nem tökéletesek a te macskaszemeid. Nem is csodálom, ha még akkor is a sötétben matatsz, amikor már feltalálták a lámpát, és működik is. Tényleg, mi is csinálsz te a sötétben?

Tudta, hogy nincs sok értelme annak, amit mond, de valamivel el kellett terelnie a témát. A lány bedühödött, és éppen el akarta küldeni egy melegebb éghajlatra, amikor egy kuncogás kíséretében távozott.

- Jó éjt, cicuskám.

Gyorsan elmasírozott a folyosó másik végében lévő szobájához, nehogy a lány utána menjen. De amikor becsukta maga mögött az ajtót, csak az illatára tudott gondolni, ami sokkal jobban felerősödött a kis helyiségben, úgy, hogy csak ketten voltak... és hogy mennyire akarta, kívánta, hogy tényleg az övé legyen.