22. rész

Vincent annyira fel volt dúlva, hogy alig tudott vezetni, de valahogy elért a házához -nem tudta, hová máshova mehetne. Először le akarta inni magát a sárga földig, de aztán minden kedve elszállt, és végül ruhástól bevetette magát az ágyába – miután szétvert egy régi szekrényt. Az érzései még mindig úgy kavarogtak és változtak, mint a sötétedő ég alatt a város fényei, melyek mellett elsuhant. Vagy mint egy rohadt tornádó. Csak remélni tudta, hogy a végeredmény nem az utóbbiéhoz hasonló lesz, persze képletesen értve. Vagy mégsem?

Először elhatározta, mit kell tennie, biztos volt magában, aztán az a nő felborított mindent, és....Düh, kétségbeesés, aggodalom, még több düh, és még sok más. De ami a legrosszabb: félelem. Nagyon régen félt már, és most mégis. Elszorult a torka csak annak a gondolatára is, amit Rochelle kitervelt és megosztott vele. Még hogy oda megy csalinak... Istenek. A hideg is kirázta.

Ezért mondta azt, hogy ha kell, be is zárja. Sok mindennel volt már dolga, még több mindent élt át és túl, de egyszerűen az a tudat, hogy elveszítheti... nem tudta volna kezelni. Tudta, mit jelentett a lánynak a dühödt kijelentése, látta a szemén is az átsuhanó árnyékokat, és utána úgy érezte magát, mint egy rohadék szemétláda, sőt még most is. Azok a könnyek... És éppen ezért, már nem is volt olyan biztos benne, hogy megtenné ezt vele. Semmit nem tudott már.

Azt persze a kezdetektől sejtette, hogy nem lesz csupa napfény és szivárvány meg színes pónik a kapcsolatuk, egy ilyen erős, független alakváltóval, de még egy fél napja úgy érezte, nem is lehetne boldogabb - ha a testvérét nem vesszük figyelembe... Úgy érezte, bármit meg tud csinálni, bármit meg tudnak oldani. Együtt.

A lány a társa volt, a francba is! Az egyetlen párja egy egész örökkévalóság alatt. Nem lehet, hogy most vége legyen! Igaz, hogy először ő – is - vonakodott, de az alakváltó úgy vonzotta, hogy annak nem lehetett ellenállni. Most már teljesen biztos volt benne, érezte a köteléket, mélyen, a lelkében. És, mint mondta, ami az övé azt nem vehetik el tőle. Senki... és semmi. Semmi, a rohadt életbe!

Órákig nem is tudott aludni. Már - már fel akart hívni valakit, hogy lecserélje az éjszakai „műszakon”. Aztán mégsem. Mostanában úgy is minden a feje tetejére állt, és már sokszor kérte ilyenekre a többieket. Aztán körbejárta a házat, hogy valami – bármi – elfoglaltságot találhasson, de ehelyett csak arra döbbent rá, most először, hogy milyen marha nagy ez az épület. Főleg egy személyre...

Újból megfordult az ágyban, majd belevágta az öklét a párnába. Most mi a szart csináljon?

Vajon Rochelle mit csinálhat? Kijött a szobájából? Még mindig dühös? Segít Salime-nek? Vagy elment valahová? Végre akarja hajtani a csalitervet? Nem, az nem lehet, csak azt ne. Akkor meglátogatott egy bárt vagy diszkót, iszik, és valami idegen pasassal táncol összesimulva? Ekkor döbbent rá, hogy morog. Nem, nem, azt se! Soha! Nem tenné ezt vele. Ugye?

Bár, ha jobban belegondolt, és igazságos akart lenni önmagával szemben is, megérdemelné. És valószínűleg látni se akarja a lány. Időre van szüksége. Istenek, már azt sem akarta többé, hogy hozzáérjen. Vin még egyszer beleütött a párnájába.

Aztán hirtelen felindulásból felpattant, kivágtatott és a kocsiban ülve az elektromos, távirányítós kezelővel már be is zárta a nagy fakaput mire átgondolta volna, mit is csinál.

Szinte nem is figyelt, merre megy, csak követte az ösztöneit és hallgatott a szívére. Ezért nem is lepődött meg, amikor a belvárosba került vissza.

Megállt a közeli kinti parkolórészben, és hátulról ment be, a kulcsával. Ezt az ajtót Sally be szokta csukni éjszakára.

Meg sem állt a harmadik emeletig. Rochelle ajtajánál lelassított, és fülelt. Egy kis fókuszálás után meghallotta az egyenletes légzést, és a lelassult szívdobogásokat is. Köszönöm Istenem!

Először tovább akart indulni, aztán... Nem bírta megállni, és – olyan halkan, amennyire csak tudott – benyitott az alakváltó szobájába.

A lány az oldalán feküdt, a lábait kissé felhúzta, és a takarója sarkát szorosan markolva tartotta a mellkasához. Hullámos haja mögötte terült el a fehér párnán, és Vincent nem tudott nem arra gondolni, hogy sokszor az övén omlott szét, amikor Rochelle alatta feküdt, vagy a meztelen mellkasán, amikor utána összebújva aludtak el. A képek hatására szorosan behunyta a szemét, és felsóhajtott. Pokolian remélte, hogy nem ezek volt az utolsó ilyen alkalmak.

Azonban ebben a pózban volt valami... A lány most olyan sérülékenynek, törékenynek tűnt. Vin közelebb ment az ágyhoz, és megállt a lány fölött. A bevilágító holdfényben jobban látta az arcát. Óvatosan odanyúlt, és ujjbegyeivel végigsimított rajta, így elhúzva onnan a rövidebb kis tincseket

Azok össze voltak tapadva, és a tapintásuk... Mélyen beszívta a levegőt. És megérezte a kissé sós illatot, ami csak egy dolgot jelenthetett.

És ettől pedig még rosszabbul érezte magát. Sajnálom, cicuska. Aztán ökölbe szorult a keze. Helyre fogja hozni ezt, ha addig él is. Nem veszítheti el!

Legszívesebben ott maradt volna, és órákig csak nézte volna, ahogy alszik, vagy hozzábújt volna, átölelte volna, kisurrant a kis szobából. Az utóbbival felébresztené a lányt. Ami viszont az előbbit illeti...

oOoOo

Rochelle délelőtt forró csoki illatra ébredt. Milyen isteni illata van. A kedvence.. Aztán: Jézusom, hány óra van? Nagyot nyújtózott, és megpróbálta kinyitni a szemeit. Ez igen nehéz feladatnak bizonyult, olyan volt, mintha összeragadtak volna, és dupla akkorák lennének, mint alapból.

Ekkor eszébe jutott, miért. Hát persze, az órákig tartó sírásnak vannak mellékhatásai, vagy eredményei, az egéritatáson kívül. Tehát nem csak egy rossz álom volt az egész...

Mély levegőt véve felsóhajtott, még mindig csukott szemmel, amik... hirtelen felpattantak. Ahogy Rochelle is felült, meg is szédült, de egészen a fejtámláig húzódott.

- Te meg mi a büdös francot csinálsz itt? - visította. Azaz próbálta volna, de csak rekedtes hang jött ki, suttogásnál alig hangosabb.

Az eddig a falnak dőlve szundító Vincent azonban erre is felriadt, de gyorsan összeszedte magát, majd fel is állt.

- Cicuska... - kezdte volna, lassan közeledve az ágy felé, azaz fogyasztva abból a körül-belül két méteres távolságból, ami köztük volt.

- Menj innen! - szűrte a fogai közt a lány. Nem akart vele beszélni. Nem akarta, hogy így lássa őt. Nem akarta, hogy közeledjen. Főleg azt nem. Nem tudná elviselni, nem bírná ki.

A férfi ugyan megállt, de nem tágított.

- Rochelle... beszélnünk kell...

- Nem akarok beszélgetni. Nem akarlak látni sem.- hazudta – És ne merj idejönni! - tette hozzá, amikor Vin egy újabb lépést tett felé. - Inkább fogd a csokidat meg a rózsádat, és menj ki! Most. - Az újabb vörös rózsa a bögre mellett volt egy kis vázába állítva.

A vérfarkas megint megtorpant.

- Nézd, sajnálom. Esküszöm, hogy nagyon sajnálom. De beszélnünk kell. Kérlek! - nézett szomorúan és kérlelve a lányra. Az most nem mondott semmit, csak összeszorította a száját. Valóban azt monda, hogy kérlek? Ne olvadj el! Ne puhulj meg!  - Dühös voltam, kétségbeestem, de már tudom, hogy neked...

És itt vesztette el az esélyét. Rochelle nem túl nőiesen felhorkantott és elfordult.

- Istenem. Már megint ugyanaz a szöveg. - Most egyenesen a férfi szemébe nézett. - Szép játék, vérfarkas, de sajnos nincs „Próbáld újra!” gomb. Game over. Ennyi. Szóval. Menj. Ki! - emelte meg a végére a hangját. Aztán vállat vont. - Vagy én megyek.

Vincent aranybarna szemén egy pillanatra látszott a fájdalom, de megfeszítette az állkapcsát, és az ajtó felé indult.

- Sajnálom. - suttogta közben, majd kissé visszafordult. - De ne hidd, hogy vége.

Ezzel otthagyta Rochelle-t az érzéseivel, a gondolataival, a forró csokival … és a rózsával.

oOoOo

Zach éppen az edzőteremből lépett ki, a nyakát törölgetve, amikor látta a lépcsőn lerobogó feldúlt Vincent-et. Angyali „tehetségének” köszönhetően azonban szomorúságot és aggodalmat is érzékelt és látott a kavargó aurájában körülötte, és olyan érzelmeket, amelyek számára ismeretlenek voltak. Legalábbis nagy részben...

Amikor utánaszólt a vérfarkasnak, az csak legyintett és annyit mondott, hogy „Ne most!” . Zach aggódva nézett utána, de békén hagyta. Ha mást nem, azt meg tudta érteni, hogy mindenkinek szüksége van magánszférára és titkokra, és gondolatokra. Bár az övéi most is feltartották egész éjszaka, ezért jött le végül edzeni, hátha ki tudja fárasztani magát.

Valami csattant és csörrent odafönt az egyik szobában. Hát igen, Rochelle sem volt nyugodt..

Az angyal nem akarta, hogy valaki, főleg azok, akikre a családjaként tekint, szükségtelenül szenvedjenek. Mivel Vincent addigra eltűnt, úgy döntött, megnézi a másik felet.

Lassan nyitott be – miután kopogott - , majd először csak a fejét dugta be az ajtón.

- Biztonságos ? - kérdezte, komoly hangon. Szétnézve meglátta a földön az összetört üvegvázát, az elterült rózsát és körülöttük a szétfröccsent vizet a laminált padlón, amiből a falra is jutott.

Az alakváltó a szemét forgatta, és mormogott valamit, hogy „már megint jön egy kiselőadás”, de nem küldte ki. A térdét felhúzva ült az ágyon, és unott arcot vágott.

- Hogy őszinte legyek, azt hittem , most Rio jön.- mondta szárazon.

- Elnézést, hogy csalódást okoztam, de most be kell érned velem. - mondta továbbra is komolyan Zach, majd leült az ágy végére. Ó, igen, az aurája neki is árulkodik. Elkezdett érzelemhullámokat küldeni az irányába.

- Kééérlek, spóroljuk meg a szentbeszédet...- kezdte elcsigázottan Shelly majd hirtelen megrándult, és tágra nyílt a szeme - Ugye nem vagy szent?

Most az angyal nézett unottan.

- Biztosíthatlak, annyira én sem vagyok jó. - Sőt.

A lány rá nem vallóan szerényen vállat vont...

- Honnan tudhatnám? Rajtad kívül nem ismerek angyalt. - … majd kibújt a szög a zsákból . - De ha már itt tartunk, téged sem ismerlek annyira.

A válasz egy gyanakodó pillantás volt.

- Jó trükk. De most rólad beszélgetünk, ha jól tudom...

- Inkább ne. Miért vagy itt? - kérdezte a szavába vágva a nő. Mielőtt az angyal megkérdezte volna, hogy ezt hogy is éri pontosan, gyorsan hozzátette. - Mármint, nem itt itt, a szobámban, hanem, tudod, idelent, a Földön. Az angyaloknak a Mennyben a helyük, nem?

Na ez az a kérdés, amire nagyon nem akar válaszolni, és nagyon el akarta kerülni. Kezdte megbánni, hogy oldta a lány feszültségét.

Megköszörülte a torkát.

- Nem azt mondtad, hogy nem ismersz egy angyalt sem?

- Hát nem is, de valószínű éppen ezért. - Megint elkerekedtek a nagy szemei. - Bukott vagy? Ezért van kevesebb képességed is?

- Legyen elég annyi, hogy vannak, akik „idelenn” vannak valami miatt - zárta rövidre a témát Zach. - Ez lehet büntetés, vagy feladat. Többnyire. És vannak szárnyaim...

Rochelle elhúzta a száját, de nem ragaszkodott a kérdéshez.

- Valamit csak tudnál mondani, ami egy kicsit segít jobban megismerni téged.

- A harcos kasztba tartozom. - Kellett neki bejönni. Egy gyors témaváltás kellene...

A nő ismét a szemét forgatta.

- Na ne mondd! Nem is sejtettem volna. Azt hittem csak versengeni akartál Arnold Schwarzeneggerrel valami „Kinek van nagyobb muszklija?” versenyen

- Őrangyalként kezdtem. - Mondta röviden az angyal. Na jó, ennyi elég lesz...

A lány füttyentett. Ez már nyilvánvalóan érdekesebb volt a számára.

- Tényleg? És vigyáznod kellett a kis lurkókra meg ilyenek?

Az angyal úgy nézett rá, mint egy űrlényre.

- Azt hiszem, maradjunk a „meg ilyeneknél”.

A következő néhány perc igen kínosan telt, ami Zach-et illeti. Megpróbált minél kevesebb sötét titkot elárulni, de közben figyelte, várta a lehetőségeit. Ami végül elérkezett. Előtte az alakváltó mobilja megrezzent, gyorsan megnézte, összeráncolta a szemöldökét, majd megrázta a fejét és letette a telefont.

- Miért vagy ilyen … ilyen … undok? - kérdezte fújtatás után a lány tőle.

- Nem vettem észre, hogy az lennék. Egyszerűen csak nem szeretek magamról beszélni. - Valami ilyesmi.- De ha már az undokságról beszélünk... Nem én vágtam neki egy rózsát vázával együtt a falnak.- Mielőtt a lány bármit mondhatott volna, folytatta. - Soha nem láttam még ilyennek Vincent-et.

Rochelle haragosan nézett rá, majd az utolsó mondta után elfordult.

- Magának köszönheti. A terve nevetséges, valld be.

Zach felvonta a szemöldökét, majd elgondolkodott. Egy ideig csendben ültek, majd az angyal úgy döntött, nem zaklatja tovább. Felállt.

- Csak remélni tudom, hogy tudod, miért „nevetséges” az szerinted. És hogy helyesen cselekedtek végül. Mindkettőtök érdekében.

21. rész

Az elkövetkezendő napok viszonylagos békében teltek, még több örömmel – és gyönyörrel . Ha másban nem is, Rochelle biztos volt abban, hogy sok kalóriát égetett. Minden nap órákig edzett, és még több ideig szeretkezett a vérfarkasával.- Édes Istenek, az a test, és ahogy tudott vele bánni... már a gondolatra is dorombolhatnékja támadt. - És sokat nevetett , már ha az számít, és ha az valóban fogyaszt is, nem hizlal, ahogy egyesek állítják. Rengeteget trécselt a csajokkal is, és volt, hogy piálós kártyapartit tartottak, vagy buliztak, bár ez nem pont a mínusz kalória típusú cselekedetek egyike, a táncot kivéve, de a nevetéshez hozzájárult.

Már – már túl békés, túl szép volt ez így, hogy igaz legyen. Talán emiatt nem tudta kiverni a fejéből azt a balsejtelmét, hogy ez lenne a híres vihar előtti csend. Egyszer még Sally-t is megkérte, hogy jósoljon valamit, de a boszi mágikus kávézacca nem mutatott semmi rémeset, látomásai sem voltak. Vagy lehet, hogy Salime eltitkolt valamit?

Vagy csak ő hülyült meg? Nem lenne meglepő, mivel néha komolyan úgy érezte, hogy az újszülött bárány is lesben búvó szörnyeteg. Bár a farkas lehet, jobban illene a helyzethez.

Miután hazaértek a múltkor, és kitisztult a feje, rádöbbent, hogy Rohadék Rodney csak egy úton tudhatta meg az új telefonszámát és a címét, már ha igazat mondott. Hirtelen aggodalmában felhívta a húgát, és átkozta magát, amiért nem jutott ez előbb eszébe. Azonban Marisol nem mondott semmi aggasztót, csak nyugtatgatni próbálta. Miután letették, csak nevetni tudott. Hogy is gondolhatta, hogy a metroszex üzletember bántaná a húgát, vagy valakit a szerettei közül? Nevetséges. Még csak nem is látott olyat, hogy Rodney kieresztené a kisujj-karmát. Egyébként is elítélte azt a felét a lényének.

Bár az új üldözési mániájának és összeesküvés-elméleteinek köszönhetően a lány már ebben sem volt biztos. És Sunny hangja is olyan titokzatos volt...

Vincent viselkedésében első pillantásra semmi különleges nem volt, szinte azt lehetett volna rá mondani, hogy fesztelen és gondtalan. Rochelle mégis úgy hitte, hogy elrejti előle a kétségeit, félelmeit. De lehet, hogy nem kellett olyan keményen dolgoznia ezen, mivel a legtöbb időt ágyban – padlón, falnál, kádban, stb. - töltötték, ép gondolatok nélkül. Lehet, hogy olyan lett, mint egy tini, aki belezúgott a kedvenc színészébe, és rózsaszín felhőben lát mindent?

Na jó, ebbe tényleg bele fog őrülni. Hamar.

Szerencsére hirtelen eszébe jutott, hogy újabb kupaktanács következik. Gyorsan rendbe szedte magát, elviharzott a teremig, és leült új helyére, Vin mellé. Az első fele a tanácskozásnak simán ment, a szokásos harci és védelmi témák, stb., stb. Kezdett unalmassá válni a dolog, igazán. De aztán minden megváltozott.

- Semmi furcsa nincs abban, hogy elcsendesültek a támadások. - mondta halkan Vincent a gyűlés közepén. Keserűen elmosolyodott. - Nyilván terveznek . A bátyám mindig is jó volt ebben.

A többiek egyet értettek vele. Legalábbis az első kettővel, mivel az utolsót nem tudhatták.

Amikor azon tanakodtak, miért pont csak az utóbbi időszakban történt ez, Vin azt mondta, fogalma sincs, miért csak évszázadokkal később hall a testvéréről, hiszen átváltozása óta utálja. Rochelle ekkor nem szólt semmit, de valami azt súgta neki, hogy valamit nem mond el, és ez nem esett neki jól. Ezen kívül a férfi magát hibáztatta, amiért nem jött rá előbb „Fang” személyazonosságára., nem számított, mit mondtak neki.

- Ami azt illeti, itt az ideje, hogy mi is elkezdjük a felkészülést.. Kell egy jó stratégia, meg persze majd egy B terv is, ami... - kezdte volna Aeron.

- Nem szükséges. - vágott a szavába a vérfarkas halk, mégis erőteljes hangon.

Több döbbent hang is hallatszott, és Rochelle-nek borsódzni kezdett a háta. Már sejtette, mi következik. És nagyon nem tetszett neki.

- Ezt hogy érted? Vin...

- Megkönnyítem a dolgukat.

Döbbent csend. Majd:

- Mondd, hogy rosszul hallottam! - emelte fel a hangját az alakváltó, miközben megszorította a férfi kezét, ami végig össze volt kulcsolva az övével. . - Ugye nem azt tervezed, hogy...

- Tiszta célpont leszek. - fejezte be a mondatot helyette a vérfarkas, továbbra is félelmetesen halkan.

Shelly nem bírta tovább. Nem akarta elhinni. Elrántotta a kezét, felpattant a székéből, és rámorgott, miközben a többiek felől meglepődött és helytelenítő hangok érkeztek.

- Ezt nem teheted! Megőrültél? Hát nem érted? Épp ezt akarják elérni ! Meg akarsz halni? - a végére már kiabált.

Vincent is felállt, majd megragadta a karját, és a szemébe nézett.

- Nem, cicuska. Te nem érted. Ismerem a testvéremet, és tudom, hogy...

- Még csak nem is láttad több száz éve! Hogy ismernéd? Semmit nem tudsz róla! - vágott a szavába a lány. Annyira elöntötte a düh, hogy alig kapott levegőt.

A férfi mosolyában semmi humor nem volt.

- Hidd el, kicsim, hogy nem változik. Jól tudom, mire készül.

Rochelle csak a fejét rázta hitetlenkedve. A többiek elcsendesedtek, és figyelemmel követték vitájukat. A nő nem értette, hogy hagyhatták ezt szó nélkül. Ekkor Vin hirtelen a két kezébe fogta az arcát.

- A rohadt életbe, Rochelle! Hát tényleg nem látod? Te vagy az elsődleges célpont. Rajtad keresztül akarnak majd eljutni hozzám. Azt akarod, hogy bezárjalak egy rohadt szobába odalenn, huszonnégy órás őrizettel? Megteszem. Gondolkodás nélkül Most azonnal, akár. Mert az pokoli biztos, hogy nem fogom engedni, hogy bántódásod essen. Hogy elvigyenek . Isten tudja, mit csinálnának veled... - elfúlt a hangja, és most ő rázta a fejét, és becsukta a szemét, mintha így akarná kizárni a képeket, amiket soha nem akart látni, és elképzelni sem.

- Én nem hiszem ezt. Sőt, tulajdonképpen, jó is lennék csalinak. Amúgy sem ölnének meg. De téged igen, a francba is! - ordította az alakváltó kétségbeesetten.

Tényleg a biztos halálba akar rohanni? És valóban bezárná őt? Amikor tudja, hogy milyen fontos neki a szabadsága?

A dühével együtt már a könnyeivel is küszködött. A karmai már rég kipattantak, és a tenyere vérezni kezdett, ahogy ökölbe szorította a kezeit. Alig vette észre. Közel járt a hisztirohamhoz.

Vincent agya is elborult, összeszorította a száját – azt a szájat, amit az alakváltó annyira szeretett csókolni, harapdálni - majd ő is felemelte a hangját.

- Te tényleg azt hiszed, hogy hagynám ezt? Hogy csaliként a karjaiba vesd magad? Na nem. Az enyém vagy, Rochelle, és senki nem veheti el tőlem azt, ami az enyém. - vicsorogta, miközben a karjainál fogva rázta a nőt, mintha így próbálná észhez téríteni. - Szólhattál volna, hogy ennyire szeretnéd megismerni a pincét.

A lány keserűen felnevetett, miközben a könnyei eleredtek. Már nem tudta őket visszatartani többé.

- Hát persze. Tudhattam volna... - suttogta rekedten, kirántva magát az erős karok közül. Neki csak ennyit jelentett. Akár egy darab hús, egy ruha. Egy tulajdon.

Elfordította a fejét. Nem tudta elviselni. Képtelen rá. Már a férfira sem tudott nézni Szinte érezte, ahogy megszakad a szíve. Soha, semmi nem fájt még annyira. Még az sem, amikor az apja kitagadta, és elhagyta az otthonát. Az sem, amikor az anyja meghalt.

Mert a legrosszabb... a legrosszabb az volt az egészben, hogy... a szíve a estével együtt Vincent- é lett. Azé a férfié, a vérfarkasé, aki az előbb egy pár cipővel tette egyenlővé. Akinek nem számított jobban a kocsijánál, mint kiderült. És be akarta zárni, mint egy állatkerti majmot. Vagy leopárdot. Istenem, milyen idióta voltam!

Ráadásul Rivera még azt is elérte, hogy mindenki szeme láttára bőgjön. Soha nem sír mások előtt, már nagyon rég óta. És most úgy érezte, megalázták.

A keze hátuljával törölgette az eddig szabadon eső könnyeit. Ekkor jutott eszébe, hogy még mindig vérzik a tenyere.

Vincent felszisszent és felé nyúlt.

- A kezed...

- Hagyj békén! - mordult rá Rochelle, és az ajtó felé ugrott. - Ne merj hozzámérni!

A férfi összevonta a szemöldökét, esdekelve nézett rá és közeledett felé.

- Cicuska...

- Ne cicuskázz nekem! - csattant fel a lány, és tovább tolatott. - Tudod mit, vérfarkas? Azt csinálsz amit akarsz. Nem érdekel. De nem fogsz bezárni. - Alig bírta kimondani a szavakat, és érezte, hogy újabb könnyáradat fog elindulni pillanatokon belül. - Ölesd meg magad. Gyerünk. Hagyj itt minket! Hagyd itt Rio-t. Hagyj itt engem. Mindenkit. Mindent. - Sikerült közömbösen néznie. - Ennyi. Nem érdekel.

Megfordult, és anélkül, hogy visszanézett volna, felment a szobájába.

És sírt.

Már az egész párnáját eláztatta, de még mindig nem tudta, mitévő legyen. És nem tudta abbahagyni a sírást sem. Elmenjen? Végrehajtsa a csali-tervet? Itt maradjon a szobában hetekig bőgni? Mi a franc lesz így vele??

Annyira sírt, hogy az egész teste rázkódott. Úgy érezte, az egész világ baja rajta jött ki, ott és akkor. Kopogtatást hallott az ajtaján. Az illatából ítélve Sally volt az a bátor, aki megközelítette a szobáját.

De nem akart vele beszélni, és a boszorkány néhány perc múlva feladta a vigasztalását odakintről. A kedves szavaktól csak még rosszabbul érezte magát.

Senkivel nem akart beszélni. Senkit nem akart látni. Egyedül akart lenni. Sokáig. Örökké. Úgy tűnt, ez a végzete. .

Amikor körülbelül egy órával később újabb kopogást hallott - a negyedik próbálkozást- , már lenyugodott valamennyire. A könnyei már csak halkan folytak, lassabban, ritkábban, és csak néha rázta meg egy-egy remegés. .

Végül megesett a szíve barátnőjén. Ő nem tehetett semmiről.

Elcsoszogott az ajtóig, elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót. De már az ágynál járt és a vizes párnába temette az arcát, amikor végül a boszi meglepetten belépett. Nyilvánvalóan nem várta, hogy most sikerrel jár.

Rochelle ugyan beengedte, de nem akarta, hogy lássa bedagadt, vörös szemekkel, duzzadt arccal, a fejére tapadt hajával.

Salime nem mondott semmit, csal leült mellé, és óvatosan a vállára tette a kezét, majd nyugtatóan simogatni kezdte. Végül felsóhajtott.

- Hozzak neked valamit? Forró csokit? Nyugtató teát? Kaját? A kedvenc pizzádat? Fagyit?

- Semmit. Valamit. Bármit. Nem tudom. - motyogta a párnába az alakváltó. - Semmit. Attól tartok, visszajönne.

- Rendben. Csak ne sírj, jó? Nagyon rossz volt... Alig bírtam elviselni, hogy itt sírsz, én pedig nem tudtam neked segíteni... - suttogta neki a boszi. Ez után egy ideig mindketten csendben maradtak.

- Naaa, gyerünk, ülj már fel, nem a fenekedet akarom nézni. - szólalt meg aztán Salime. - Ne értsd félre, örülnék, ha nekem olyan hátsóm lenne, mint a tiéd, de azért nem vele beszélgetek.

Rochelle tudta, hogy a boszorkány fel akarja vidítani, és ezért elmosolyodott. Maga se gondolta volna, hogy a jelenléte jót tenne neki, de így volt. És azt is értékelte, hogy nem hozta fel azt a témát. Lassan megfordult, és ülőhelyzetbe tornázta magát.

Mivel volt sejtelme arról, hogy nézhet ki, nem nézett a barátnője arcára, hogy lássa a kifejezését.

De Sally csak kisöpört néhány kissé letapadt tincset az arcából, és halványan rámosolygott. Ezt az alakváltó csak a periférikus látásával érzékelte.

- Mi történt még utána? - kérdezte a lány a sírásól rekedt hangon.

Nem tudta, miért kérdezi meg. Mazochista lett? Az igazság azonban az volt, hogy bármennyire is tagadta, és bármennyiszer mondta az ellenkezőjét hangosan vagy magában, érdekelte.

- Nagyjából... semmi. A gyűlés feloszlott. - Itt kutakodva nézett rá, majd végül folytatta. - Vincent elviharzott.

Az alakváltó nem tudta megállni, és rémülten odakapta a fejét. Csak nem...?

- A másik lakásához ment. Azt mondta, egyedül akar lenni.

Rochelle lecsukta a szemét, és megkönnyebbülten döntötte hátra a fejét a támlához. Mindeközben tovább átkozta magát, amiért még mindig törődik a férfival.

- Tudom, mit érezhetsz most, Shell, de nagyon régóta ismerem Vincentet. Ne gondold...

- Istenem! Mindenki jól ismer mindenkit, mindenki tudja, mit érzek, mit gondolok, mi következik még? - csattant fel az alakváltó ismét, majd lassan lehiggadt és visszadőlt. Tudta, hogy igazságtalan volt, az sem tudta, mi baja van, miért támadta le a boszorkányt. Nem érdemelte meg. - Sajnálom. Csak... Nem akarok most róla beszélni. - tette hozzá halkabban.

Salime sóhajtott, de nem firtatta a témát ezután. Viszont ott maradt, és másról beszélt, vagy csak ült mellette csendesen. Rochelle nem lehetett volna hálásabb. Marisolon kívül egy ilyen jó barátja sem volt soha.

Végül rátört a fáradtság, és elaludt. A boszorkány pedig csendesen kisurrant a szobából.