Reggel Rochelle kialvatlanul ébredt.
Ami nem is volt nagy csoda, mivel aludt, úgy, mennyit is...talán két-három órát. Ami természete lusta macska részének nem nagyon tetszett, de egyszerűen nem tudott elaludni. Pedig szeretett volna, nagyon is.
Azonban az agya nem állt le, még akkor sem, amikor a szemei már majd' leragadtak. Egyrészt, nem tudta, mit kezdjen az „Affér a mellékhelyiségben” című műsorukkal – ergo, amikor egy vérfarkas rányit egy alakváltóra, aki a sötétben matat az éjszaka közepén, a budiban.
De a furcsánál is furcsább Vin viselkedése volt. Egyszerűen nem tudta, hogy kezelje. És ezt utálta. Utálta az öntelt beszólásait! Utálta, hogy elkerülte a témát, és kiásta magát ezzel a szarból! Utálta, hogy ezt ő hagyta is neki!
De a legjobban azt utálta, hogy így is pokolian szexi volt, és ő megkívánta. Amit, nagyon remélte, hogy a másik nem érzett meg, mert abból aztán biztos nem jönne ki jól...
Miért is nem szólt neki vissza a cicuskámozására?! Őőő, ja, igen, talán azért mert attól az ördögien dögös nevetésétől olyan forróság járta át a testét, hogy majd' felgyulladt. Egy rohadt nevetéstől.
Amikor nem Mr. Arroganciára gondolt, tehát nem sokszor, a Marisollal folytatott telefonbeszélgetésére gondolt, és akkor egy újabb érzelemcsoport öntötte el, amik összességében vagy depresszióhoz, vagy a visszarohanáshoz vezettek volna.
Ráadásul a benne élő macska is nyugtalankodott, elég régen engedte szabadjára a kis bestiát, a másik énjét, ahogy néha nevezte.
Szóval a talán kisebbik rosszat választotta, bár nem biztos, hogy tudatosan. Végül elhatározta, hogy mostantól nem engedi, hogy eltereljék a figyelmét, főleg nem a vérfarkas. Bár még mindig nem tudta, mire számítson, és hogy egyáltalán találkoznak-e...Ekkor azt gondolta ideje lenne befejezni, mert a végén megbolondul... és úgy kb. másfél óra múlva sikerült is elaludnia.
Ezért kora reggel, nem tudta pontosan mikor, mert a mobilján se kép, se hang nem volt -hát igen, nem ártana néhanapján kapcsolatba keríteni egy konnektorral-, hason fekve ébredt fel, az összes hajával az arcában, ami úgy nézhetett ki, hogy ha azt mondanák rá, hogy szénaboglya, az a boglyára nézve sértés lenne. És valószínűleg két bőrönddel lett gazdagabb.
Kinyitotta az egyik szemét, majd összeráncolta a homlokát, amikor a hirtelen hangos beszéd ellen a túlérzékény fülei tiltakozni kezdtek.
- Áááá jó reggelt, kis bogár! Csak beugrottam, tudod, a kenőanyagért, amivel a reumás lábamat kenegetem! Iiistenem, lyányom, az én időmben még azok az orvosok tudtak valamit, ezek meg... - és így tovább és így tovább. A hangjából ítélve öreg uraság elmesélte a történetét az orvosokkal, úgy tűnt, évtizedekre visszamenőleg. Ordítva. Salime halkan próbált neki válaszolgatni, bár ezt a lány nem hallotta onnan fentről.
- Jaaaj, az Isten áldjon meg Téged és azokat az aranykezecskéidet, kis bogár! - Ez volt a beszélgetés vége, úgy körül-belül negyed órával később. Ezután egy ajtócsapódást lehetett hallani, amibe még az ő szobáján lévő nagy ablak is beleremegett. Aztán még egyet.
- Rochelle kimászott az ágyból, megpróbálta valamennyire megszelídíteni a haját, amiből végül egy copf lett, elvégezte reggeli tisztálkodásait, majd felvett egy egyszerű, kopott csőfarmert és egy kerekített kivágású almazöld pólót.
Halk léptekkel, nehogy felébresszen valakit, aki esetleg valami csoda folytán nem riadt fel a lelkes vásárló hangjára, letipegett a bolthoz.
Salime bocsánatkérően nézett rá, amire egy mosollyal válaszolt.
- Hagyd, amúgy sem aludtam valami jól. Ki volt ő, egyébként, kis bogár?
A boszi felnevetett.
- Ne is mondd, folyton így hív, vagy ha nem, akkor a „lyányának” titulál. Egyébként ő Mrs. Foster, Danny mamája, aki nyilvánvalóan a reumája mellett hallás problémákkal is küzd. Mivel vagy tíz éve ide jár, gondolom, a látása sem teljesen oké, és mellesleg nem is egészen százas az öreglány. Akárhányszor távozik, a biztonság kedvéért mindig kétszer vágja be az ajtómat. De sokat köszönhetek neki, miatta ismertem meg Dan-t, majd' két éve.
Rochelle figyelmét két dolog ragadta meg: egyrészt, hogy az uraság akkor egy mély hangú öreg hölgy, másrészt...
- Azta! Te két éve titkolózol Dan előtt? És még csak nem is sejt semmit! Hogy sikerült ez?
- Sok segítséggel a többiektől, és még több varázslattal. - válaszolta amaz egy szomorú mosollyal. Erről Rochelle-nek eszébe jutott az egyik korábbi beszélgetésük. Mekkora ökör volt!
- Bocsánat, hogy felhoztam ezt. Nem akartalak megint elszomorítani, és eszedbe juttatni.
- Ugyan, a tényeken nem változtathatunk. Csak mindig azon aggódom, mikor tűnik fel neki, vagy mikor tudja meg valahonnan. És a nap egyre közeledik, amikor el kell majd válnunk...
Ezt a boszorkány már úgy mondta, mint egy jóslatot, elkalandozott tekintettel, mintha a jövőt kutatná... hátborzongató volt.
Rochelle odalépett hozzá a pult mögé, és átölelte, ezzel kizökkentve révületéből. Nagyon remélte, hogy nem egy jóslatot látott Sally, egy olyat, mint annak idején Rioval és Vinnel, csak sokkal szomorúbbat. Azt mondta, hogy olyan látomásai ritkán akadtak azóta, de akkor is. Inkább nem kérdezett rá, nem akarta erőltetni a témát, személyes tapasztalatból úgy gondolta, ez nem lenne jó ötlet.
- Miért aludtál rosszul ? - kérdezte meg tőle aggódva a boszi, miközben viszonozta az ölelést.- Eddig úgy tűnt, jól megvagy itt, és a szobádra is azt mondtad, tökéletes...
- És ez továbbra is így van! Csak, nem tudom... bonyolult. Feszült voltam, és frusztrált...
- Ó! Vannak nekem olyan csodalöttyeim, amik úgy kiütnek, hogy átalszol egy egész napot! Összeüthetek neked valamit... Tényleg! Még nem is ettél! Menjünk át az ebédlőbe, a konyhában van még valami harapnivaló, azt hiszem...
És mondta, és mondta, és mondta, miközben már tolta is át az alakváltót az ajtón. Persze ez nem sikerülhetett volna, ha az nem akarja, mivel fizikailag erősebb volt nála, de tényleg kezdett éhes lenni.
Így hát bementek a csigalépcső alatt elrejtett pici konyhába, összeütöttek néhány szendvicset, majd átmentek az ebédlőbe, ami kicsit hasonlított a tárgyalóteremhez, csak it megterített asztal volt, és néhány szekrény is volt a szobában, többek között egy bárpultnak kinéző faragott szekrény, és egy tányéros, poharas.
Míg ő evett, Salime folyamatosan beszélt. Imádta a kissé szétszórt, ám gondoskodó és aranyszívű boszit. Visszatértek az ő álmatlanságához is.
- Szerintem annak is köze van hozzá, hogy már elég rég nem váltottam alakot. - Érezte, hogy a macskája már alig félt a bőrében, türelmetlenül a felszínre akart törni. Már majdnem egy hete nem volt erre alkalma, ami igen hosszú idő egy alakváltó számára, ebből a szempontból.
- Ezt is meg tudjuk oldani, majd valaki elvisz a tóhoz, vagy akár a hegységhez, és ott annyit futkározhatsz, amennyit csak akarsz. Én akár már most is mennék veled, de az árukat már nagyon fel kellene tölteni, és le akarom csekkolni Neelát, mert már tegnap majdnem teljesen egészséges volt.
- Persze, megértem, és nem is annyira sürgős...
- De! Azt akarom, hogy jól érezd magad itt, és amint lecipeli valaki a seggét, elvisz. Már biztosan ébren kell lennie valakinek, bár most rajtunk kívül csak Neela, Josh, és Vin van itt, meg persze Corie, de ő nem jöhet most számításba. A kis vérszívónk is biztosan benéz valamikor... Valamelyik fiú örömmel elfuvaroz, tuti...
- De igazán, el tudok menni egyedül is! Nem vagyok én öt éves!
Ezután Sally a környék veszélyességéről próbálta meggyőzni, hiába mondta, hogy tud vigyázni magára. Komolyan, mint egy féltő tyúkanyó.
Úgy húsz perccel később megérkezett Rio. Aki szívesen vállalkozott is a feladatra.
- Igazából, semmi fontos dolgom nincsen, szóval persze, elmegyek veled...
Salime összehúzott szemekkel nézett rá.
- Ugye ettél? És nehogy valami hülyeséget csinálj ezzel a lánnyal, mert esküszöm, hogy...
- Mi az, csak nem féltékeny vagy? - kérdezte erre a vámpír egy titokzatosan szexi -és játékos, ha lehet így fogalmazni- félmosollyal – De nyugi, már reggeliztem. Bár nem volt olyan jó, mint itt. - Egy cinkos mosollyal Rochelle felé fordult. - Képzeld csak el! Házhoz jön minden nap egy rakat friss hús! - Megvonogatta a szemöldökét. - Nekem csak meg kell jelennem az ajtóban, és...
Rochelle elnevette magát. Bármennyire is beképzeltnek hatott ez a kis beszámoló, egyrészt volt mire, másrészt valahogyan tudta, hogy a vámpír igazából nem ilyen. Sokkal több volt benne, már csak a kora miatt is.
- Szóóóval, hölgyem! Bármikor a szolgálatára állunk, én és a kicsi kocsim.
- Ami egyébként egy ezüstszürke, kicsit sem feltűnő Lambo...- mormolta közbe Salime.
Rio tragikusan felsóhajtott.
- Sajnos, nincsen hátsóülése a kicsikének, venni is akarok egy újat. Deee, mehetnénk Vin terepjárójával! Annak akkora ülései vannak, mint az egész szobád, kényelmes...
Salime figyelmeztetően rászólt.
És az ajtóból morgás hallatszott. O-óóóó.
- Rio, számodra most van egy feladatom. Megbeszélünk néhány részletet, és minél hamarabb menned kell, fontos! Ciculi, nagyon sajnálom, de várnod kell egy kicsit a négy talpú maratonra.
Ciculi a nénikéd!
- Akkor megyek egyedül, semmi gond. És Nem. Vagyok. Ciculi!- tette hozzá élesebben.
- Jól van, cicuskám, de... Nem. Mész. Sehova!
Nem bírta. Túl feszült volt, és a vérfarkas megjelenése csak még jobban fokozta ezt. Egy dühös morgással kieresztette a karmait, a szemfogait, és nekiugrott …
...volna, ha Rio erős, kemény karjai nem záródtak volna be a dereka körül. Nekifeszült, karmolta, rugdosta, de a vámpír nem tágított, meg sem rezzent.
- Nyugi, Shell. Igaz, hogy egy bunkó seggfej, de nem akar neked rosszat, egyedül tényleg nem mehetsz, veszélyes. Néhány órán belül szabad leszek, legalábbis remélem, és akkor mehetünk. Egy picit még bírd ki. Addig szaladgálhatsz valamelyik folyosón vagy szobában. - suttogta nyugtatóan a fülébe Rio.
A lány küzdelmei elcsendesedtek, majd teljesen elernyedt. A vámpír úgy tartotta, mintha nem is lenne súlya. Mély lélegzetet vett. Kifújta. Visszahúzta a fegyverzetét.
- Oké. Elengedhetsz. - mondta Rionak, de a szemét a farkason tartotta, aki tartotta vele a szemkontaktust, kihívóan nézett rá. A vámpír óvatosan leengedte, majd még óvatosabban visszahúzta a kezeit.
Vin szeme megakadt ezen.
- Most, hogy ezt így megoldottuk, örülnék, ha végre nekilátnánk a dolgoknak, Rio. - mondta egy kissé élesen.
És már fel is ért a lépcsőn, alig.hogy kimondta. Rio követte, valószínűleg a tárgyalóba.
Rochelle morogva, ökölbe szorított kezekkel nézett utánuk.
- Shelly, Rionak igaza van. Vin nem akar ártani neked, de mostanában egyre több támadás ér minket. Gondolom nem akarod, hogy te is ágyhoz legyél kötve, mint Neela a múltkor! - sompolygott oda hozzá Salime.
A lány nem válaszolt, csak felrobogott egészen a szobájáig, és becsapta az ajtót.
